[22-3] [2-1]
Ma, jó szokásomhoz híven, elég nyúzottan sikerült ébredjek, háromnegyed kilenc tájékán. Még sosem ébredtem úgy, hogy egy könyv van az arcomba nyomva, és az iPodom füleseiből meg bömböl a zene (igen, egyenesen a fülembe…), szóval, gondolom már itt volt az ideje. Elsőnek értetlenül álltam a furcsa körülmények előtt, de aztán beugrott, hogy este – miután kiröhögtem magamat a többiekkel – azzal próbáltam magam alvásra kényszeríteni, hogy zenét hallgattam, és közben meg az egyik, nem rég beszerzett Doyle regényemet olvastam. Hát szóval miután kihalásztam a képemből Sherlock Holmes izgalmas kalandjait és megszabadultam a dübörgő rocktól, Della rontott be a szobámba.
- Nerina, Nerina nem fogod elhinni, de… - ahogy körbenézett a közel sem nevezhető rendes és tiszta szobámon megakadt a szóáradatban. – Váó és kétszeresen váó! Nem is tudtam, hogy nálad a Katrina hurrikán pusztít!
- Nem is olyan szörnyű ez! – védtem meg sértett büszkeségem, de Della küldött felém egy olyan pillantást, amitől rövid úton elhallgattam.
- Szerintem jelentkezz valami rekord kísérletre, vagy nem is tudom, de nem hinném, hogy van még egy ember rajtad kívül, aki képes ilyen rendetlenségben élni! Huh… Sherlock Holmes meg a jó öreg Watson doktor, mi? – Della kutakodni kezdett a cuccaim között, de nem sérelmeztem a dolgot, inkább igyekeztem rendbe szedni kócos hajamat. – Hé, jó kis CD-id vannak! Öcsém, ezt meg még nem is láttam! Mini-hifi? Szégyelld magad! Ezek meg…? Eredet, Viharsziget, Karib tenger kalózai, Másnaposok, marha sok HP… ó, és X-men, de az összes!
Abból, hogy nagyjából felsorolta az egész DVD arzenálomat, arra következtettem, hogy nyilván előkerítette őket valahonnan, aminek felettébb örültem, mert vagy egy hete ezeket kerestem.
- Hol voltak? – fordultam Dellához, miután úgy döntöttem, elfogadható külsőt varázsoltam magamnak.
Barátnőm egy kupac szennyes és pár egymásra halmozott regény szomszédságában ácsorgott, ha jól láttam épp az egyik Cosa Nostrás pólómat taposva (amit azonnal kirángattam a lába alól). Kezében pár DVD-t szorongatott, meg még valamit, ami egészen olyan volt mint a…
- Félúton a szétszórt CD-id és egy üres bögre között! – világosított fel, aztán könnyedén felém hajította a bőrkötéses könyvecskét. – Ez meg nyilván a naplód! Ja igen, az előbb meg mintha az albumodat láttam volna.
- Hú, hálám üldözzön a sírba, ez tényleg a naplóm! – öleltem magamhoz a szóban forgó tárgyat, miközben Della küldött felém egy „Az még odébb van” pillantást, és kievickélt a káosz közepéből. – Tudod, mióta keresem? Legalább öt napja!
- Hurrá! Akkor ezzel Miss Black, hivatásos magándetektív megoldotta a Bermuda háromszög rejtélyét! – nézett rám Della gúnyosan vigyorogva, és úgy tett, mintha megemelné a kalapját. – Na figy Rina, lent megvárlak!
Azzal eltűnt, én meg kihasználva, hogy végre maradt pár percem, amit egyedül tölthettem, (komolyan, mióta DH-s vagyok, kezdem úgy érezni, itt az embernek nincs magánélete) felrángattam magamra egy fekete csőgatyát, aztán magamra kaptam a zöld hosszú ujjú pólómat és rávettem az újonnan előkerített Cosa Nostra – A mi ügyünk feliratú fekete pólóm. (Amin nem mellesleg egy szép kis pisztoly meg egy rózsa díszelgett), és már indultam is lefelé.
Lent már csak páran lézengtek, nyilván azért, mert közben negyed tíz körül járt az idő, de én nem zavartattam magam, mert ugye lassan járj, tovább érsz. Della amúgy sehol sem volt, lehet, hogy a lent nála az istállókat jelenti…
Szóval bekaptam valami noname süteményt, ami az asztal közepén árválkodott és felhajtottam hozzá egy jó adag, forró tejet. Közben Renée leült mellém és gyanúsan mindent tudó vigyorral az arcán figyelte táplálkozásomat. Csak miután kivégeztem az összes csokis sütit (mintha az lett volna…) szólalt meg:
- A helyedbe nem biztos, hogy megettem volna... – vigyorgott rám. – Tudod, az Geri és Ever újabb műve. Véleményem szerint Everre megint több csoki jutott, mint a sütibe.
- Uhm… szóval ezért nem tudtam rájönni, milyen ízűnek készült! – nyögtem fel, de azért elmosolyodtam. Nem volt az annyira szörnyű, csak kicsit ki lett spórolva belőle a csoki. – Mi a terved mára?
- Csak a szokásos. Miért?
- Gondoltam csinálhatnánk valamit majd délután. Mondanám, hogy túrázzunk, de ilyen hidegben félek, ráfagynék Diavolóra. Feltéve, ha ki tudnám rángatni a hóba… - adtam meg a választ, miközben felálltam és a tányéromat a mosogatóba tettem.
Miután megbeszéltük Renéevel, hogy később kitalálunk még valamit, elindultam az istállóba, ahol tényleg összefutottam Dellával, épp Riót vitte ki a fedelesbe. Meg akartam kérdezni, mi volt olyan fontos a reggel, de ekkor egy éles, már-már szemrehányónak tűnő nyerítés elvonta róla a figyelmem. Oda se kellett néznem, már tudtam, hogy ez csak Diavolo lehet…
- Nyugi nagyfiú, itt vagyok! – léptem a boxához, megveregetve ménem nyakát. – Bocsi, kicsit nyúzottnak érzem magam.
- Ez az a Nerina, akit én ismerek! – hangzott a gúnyolódó válasz, mire próbáltam erőteljesen megcsapni ménemet, persze ő meg sem érezte gyenge legyintésemet. Helyette vidáman toporogva azzal szórakoztatott, hogy eltáncolt a patakaparós kezem elől.
- Vigyázz Diavolo, mert még valami olyat teszek, amit megbánsz! – fenyegettem ördögi vigyort villantva ménemre, aki persze ettől még nem állt le.
- Ugyan, mit tudsz te tenni? – nyerített jókedvűen Inf. – Húú, előre félek!
- Jól is teszed! Tudod, már régóta gondolkodok azon, hogy milyen cuki lennél begöndörített sörénnyel, meg bugyi rózsaszín melírrel! – Tetettem a nagy álmodozót, mire Diavolo összerezzent. – Juj, és a kis cuksi masnikat se felejtsem…!
- Oké, oké meggyőztél! Csináld! – morogta Diavolo, enyhén sokkosan, nyilván a mentális kép miatt, ami kialakult a „cuki Diavolóról” a fejemben.
Miután rendbe szedtem ménem, (nagyon simán sikerült, hála fenyegetésemnek) kimentünk a fedelesbe edzeni, ahol összetalálkoztam egy új lánnyal, akiről kiderült, hogy Cas rokona, Nadja Blue, aki nem mellesleg néma, szóval érdekes edzésben volt részem. Edzés után megpróbáltam kicsapni ménem a legelőre, ez úgy tíz perc siránkozás után sikerült is, én meg addig rendet tettem a boxa körül. Ezután megpróbáltam visszajutni a szállásra, de ekkor hirtelen egy hógolyó tarkón talált.
- Mi a fene…? – pördültem hátra rögtön, csak hogy szembe nézzek egy vigyorgó Dannyvel, aki mellett ott állt Shane is. – Hé, ezért még kaptok!
- Na gyere, gyere! – cukkolt Shane, olyan mozdulatokat téve, mintha egy macskát hívogatna. – Cicc, cicc!
- Majd megmutatom, hogy kinek… - ciccegj, akartam mondani, de ekkor Shane arcába belecsapódott egy hógolyó, ami nem mellesleg az én vállam mellett repült el.
- Hali őzfiú! – termett mellettem Renée, kezében egy másik hógolyóval. – Kötekedünk-kötekedünk?
És Renée színrelépésével kitört a III. világháború, DH módra. Mi voltunk az egyik csapatban (az én javaslatomra mi lettünk a Ruszki-Olasz Maffiózók), a másikban pedig voltak a fiúk (Amcsi Őzvadász Társaság, Renée szerint). Aztán hamarosan egyre többen csatlakoztak hozzánk, míg végül a mi csapatunk öt főt számolt Everrel, Elissával és Maryvel, míg Shane csapata hatot (Geri, Alice, Della és Jacob is csatlakozott hozzájuk). A hócsatánk nagyjából egy órán keresztül tartott, míg végül Renée és Els a hóba nyomták Shane-t, és ekkor Alice is átállt hozzánk, megadva bátyjának a kegyelemdöfést.
- Ez… nem… ért! – lihegte Shane, miután a lányok leszálltak róla. – Alice… te áruló nőszemély!
- Bocsi bátyus, ilyen a háború! – vigyorgott testvérére Alice, aztán büszkén összepacsizott Renéevel. – Nyertünk!
Mindenki megázott és fázott, de attól még nagyon jó kedvünk lett, egymással viccelődve indultunk meg a szállás felé, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy Diavolo talán már jégkockává fagyott a legelőn. Rohantam, mint az őrült, de legnagyobb meglepetésemre a legelőn nem volt egyetlen ló sem.
Diavolo! Hol a fenében vagy? Miközben gondolatban szólítgattam ménem, nem mulasztottam fel-le futkosni a legelőn. Diavolo!!!
Nyugi van, érkezett ménemtől a válasz. Az istállóban vagyok. Ha már te nem voltál képes bevinni, valahogy meg kellett akadályozzam, hogy jéggé fagyjak…
És tényleg ott volt. Halál nyugodtan ácsorgott a boxában, majszolva az abrakját. Azt azért éreztem, hogy sugárzik belőle a szemrehányás, amitől a dühöm hirtelen szertefoszlott, helyette viszont lelkiismeret furdalásom lett.
- Na mi van? – pillantott fel Diavolo a késői ebédjéből. Hangjában ott bujkált a jókedv.
- Bocsi Diavolo, hogy megfeledkeztem rólad – böktem végül ki, megeresztve felé egy bocsánatkérő mosolyt.
Diavolo egy pillanatig még csendesen rágott, aztán odajött hozzám, orrával megbökve. Pillantása elégedettséget sugárzott, és azt is tökéletesen éreztem, hogy nagyon jól szórakozik a kínszenvedésemen.
- Hát igen… nem volt szép tőled, hogy hagytál volna megfagyni – értett velem egyet. – De szerencsédre én ilyen ügyes vagyok, megoldom magamtól is a dolgokat. Mellesleg meg figyeltelek miközben a hóban fetrengtetek. Igazán szép volt, mikor legyűrted Gerit a hóba!
Hitetlenkedve felnevettem, megkönnyebbülve, hogy Diavolo nem haragszik rám túlságosan. Sosem tudtam, hogy ilyenre is képes, hogy az én szemeimen keresztül lássa a világot, és hirtelen kíváncsi lettem rá, vajon én képes lennék-e erre. Valószínűleg Diavolo olvasott a gondolataim között, ugyanis hozzátette:
- Gondolom képes vagy rá, mert hát emlékeket is tudsz mutatni, ugyanúgy, ahogy én is. Talán egyszer megpróbálhatnád – ajánlotta, mire vidáman bólintottam.
- Hé, tudod mire jutottam Inf? – kérdeztem, miközben Diavolo hosszú sörényével játszadoztam. – Ma elviszlek a szalonba. Megkaptuk Angelitől a két gyöngyöt, amit az edzésért kaptunk, azokat bele szeretném tűzetni a farkadba, meg úgy gondoltam, talán levágathatnánk ezt a sörényedet, meg…
- Hogy mi? Észnél vagy? – kezdett hisztizni ménem, mire csitítóan megsimogattam az oldalát.
- Ne már Diavolo, ezzel a hosszú sörénnyel messziről kancának nézlek! – viccelődtem, de ezzel csak azt értem el, hogy kaptam egy gyilkos pillantást. – Oké, másképp próbálom… ööö… egyedi leszel!
- Kapsz mindjárt egy olyat, hogy attól te is egyedi leszel egy életre! – morogta, aztán sértetten hátat fordított nekem.
Diavolo olyan meggyőzően tud fenyegetőzni, hogy jobbnak láttam eliszkolni a közeléből egy órácskára, vagy kettőre. Addig a szálláson beszélgettem a többiekkel, tervezgettük a karácsonyt, meg minden. Én előre jeleztem, hogy kötelességemnek tartom a sütés-főzés egyik felét átvenni Sophie mamától, igazából már nagyon szívesen tanultam volna valami újat, és Geri nagymamája pont jó tanár lenne – gondolom én.
Este hat körül végül visszamerészkedtem Diavolóhoz, aki elszánt hallgatásba merülve mutatta, mennyire ellenzi a dolgot, de legalább már nem ellenkezett, úgyhogy elvittem a szalonba, ahol tényleg megnyírták és melírt is tettek a sörényébe meg a farkába is. Mikor ménem megtudta, hogy mire készül az ember, hipergyorsan kicsapta a hisztit: össze-vissza dobálta magát, táncolt, rúgott és harapott, de végül a segítségemmel lenyugtattuk.
- Hú, hát nagyon extrém lett! – kommentáltam, miután már Diavolo a boxában ácsorgott, én meg a szénában ücsörögtem. – Meg kell szokni, de nagyon egyedi!
Diavolo lapos pillantást küldött felém, és mire észbe kaptam volna, a tekintete elhomályosodott. Először azt hittem, rosszul lett, de miután tiltakozva felkapta a fejét és éktelen nyerítésbe kezdett, rájöttem, mi az igazság.
- Ó, szóval megnézted magad. A szemeimen keresztül… - bólintottam magamnak, miközben feltápászkodtam és odasétáltam hozzá.
- Úgy nézek ki, mint egy bohóc! – tajtékzott tovább Diavolo. Egy ideig elnéztem, ahogy játsza a mártírt, de aztán úgy döntöttem, ideje lenyugodni.
- Figyelj már rám! – kértem, aztán ügyesen belecsimpaszkodtam a nyakába. – Nekem tetszik, és hidd el, tényleg jó! Meg kell szokni, de egyedi! Az van, hogy a takaródat meg a fáslikat kell lecserélni, mert azok eléggé elütnek most tőled, és akkor még királyabb lesz!
Bár én úgy éreztem, ez elég gyenge védőbeszéd volt, meglepetésemre lovam megnyugodott és hálásan pislogott rám, közelebb bújva hozzám. Automatikusan nyúltam volna, hogy birizgáljam a sörényét, de persze csak a levegőbe sikerült belemarkolnom. Elnevettem magam és felborzoltam Diavolo taraját.
- Ezentúl te leszel a DH punk rockere! – vigyorogtam rá, mire Diavolo viccesen belefújt a hajamba.
- Kihagytad a reggae-s jelzőt! – ment bele ménem az öngúnyolásba.
- Bocsi! Akkor még egyszer: Sir Diavolo ab Inferno, a DH első és egyetlen reggaes punk rockere! – igyekeztem olyan hangot megütni, mint amilyet a viktoriánus kor felkonferáló komornyikjai szoktak, de kirobbant belőlem a nevetés, úgyhogy az egész leginkább viccesre sikeredett.
Egy ideig még viccelődtünk meg beszélgettünk Infy-vel, aztán úgy 8 körül leléptem, mert kezdtem komolyan fázni. A szálláson meglepetés ért, mikor Geri felettébb büszke arccal besétált a nappaliba, meglengetve előttünk egy DVD-t.
- Na mit szereztem? – kérdezte vigyorova.
- Csak nem egy videót arról az esetről, amikor Sam belesegített a folyóba? – tippelt Renée nevetve.
- Neem, de majdnem! – Geri jókedve, úgy látszik, megtörhetetlen volt. – Ez itt kérem egy eredeti másolat a Másnaposok 2-ről!
Mindenki egyszerre röhögött fel, végül pedig Geri is velünk nevetett.
- Eredeti másolat? – fuldokoltam a frappáns megfogalmazás hallatán.
- Aha, mert ez nem mozi minőség! Nem, ez HD felbontású! – bólogatott nagy komolyan Geri, miközben becsúsztatta a DVD lejátszóba a kis lemezt, aztán ledobta magát Ever és Cindy közé.
Szóval az estém mindenek feletti nevetéssel telt el, miközben hol Elissával görnyedtünk egymásra, hol meg Renéevel csapkodtuk egymás hátát a nagy röhögéstől. Ez egy igazán jópofa film volt, már az első részt is teljesen imádtam, ez sem okozott csalódást. A mozizás egész hajnalig tartott, mert közben a csomó hülyéskedés miatt legalább tízszer megállítottuk a filmet, úgyhogy miután a többiek elszállingóztak aludni, én úgy döntöttem, maradok a kanapén, mert annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy képtelenségnek tűnt felvánszorognom az emeletre.
|
Eseménytelenül indult a napom. Felkeltem, hulla módjára levonszoltam magam a konyhába, összedobtam magamnak valami ehetőt, beszélgettem a többi lovassal, kicsit húztam Shane-nel Renée barátnémat, aztán térdig érő hóban nekiindultam a világnak. Tulajdonképpen csak az istállóig mentem, de az is épp elég volt, hogy eldöntsem, én ugyan ki nem megyek edzeni ebbe a hidegbe.
- Hali Infy! – köszöntöttem lovamat, aki a megszólításra rosszallóan megcsóválta a fejét. A pillantása kábé ezt üzente „Te sosem nősz fel…”. – Remélem, tetszik az istálló, mert ma nem megyek sehova.
- Nyugi, ha kínoznál, akkor se mennék veled ebbe a hóba – érkezette a válasz. – Viszont ugye tudod, hogy van benti pálya?
Valószínűleg elég hülyén nézhettem lovamra, ugyanis kiérdemeltem tőle egy Diavolo féle szemforgatást.
- Áh, hol lennél te nélkülem?
- Nem itt, az biztos… - vigyorogtam rá, aztán még mielőtt komolyabb kárt tehetett volna bennem, eliszkoltam a csutakolós cuccokért. – Légy jó kisfiú, és maradj nyugton!
Diavolo persze csak azért sem fogadta meg bölcs tanácsom, így a csutakolás, ami rendesen megvan 10 perc alatt, nagyjából a háromszorosára nőtt. Az a pokolfajzat azzal szórakozott, hogy elhalászta előlem a keféket, úgyhogy fogócskázás lett az egészből, és amikor Diavolo sikeresen kiborította a harmadik vödör vizet, amit hoztam, felhagytam minden „Diavolo szép és tiszta lesz” álmommal kapcsolatos próbálkozással.
- 1 – 0 ide! – bökött meg lovam hátulról. – Rémesen lassú vagy…
- Tudod, ilyenkor azt kívánom, bárcsak egy normális lóval lennék összezárva egy hiperaktív, őrült és össze-vissza fecsegő indián ló helyett! – vágtam vissza nyelvet öltve rá.
Még mielőtt Diavolo visszaszólhatott volna (mert láttam, hogy arra készül) kirángattam a fedett pályára, és elkezdtünk edzeni. Geri indított egy új edzési kurzus, amelyre bárki jelentkezhetett a DH-ból, aki egy kicsit többet akart tudni lovaglás terén. Személy szerint nekem szimpatikus volt az ötlet, úgyhogy rögtön feliratkoztam a tanulók listájára.
Az első pár óránk a westernnel, mint szakág foglalkozott, és meg kell hagyni ez a sportág igazán tetszett. Azt hiszem Diavolo is élvezte, sok sikerélménye volt a dologban. Erről eszembe jutott, hogy ha valaha is versenyezni fogok még, akkor valószínűleg western kategóriában indulnánk. Nem tudom, te hogy vagy vele, de Diavolóhoz se a díjlovaglást, se a díjugratást (bár abban elég jó), se semmilyen más lovas sportot nem tudok elképzelni – a westernen kívül.
A kellemesen lefárasztó edzés után én visszasétáltam a szállásra, Diavolo meg a boxában álldogált, és majszolta az aznapi adagját. Épp indultam volna a szobámba, mikor Els elkapott, és magával húzott az ő szobájába.
- Mi van? – meredtem rá nagy szemekkel, mert nem igazán értettem, mire fel ez a nagy sietség. – Mi történt?
- Semmi. Vagyis minden… - Elissa elfintorodott, nyilván a helyzet bonyolultságán mérgelődve. – Mindegy. Figyelj, tudod, hogy megkaptam Geritől a Lélek tollát...
- Aha, igen. Tényleg, gratulálok a sikeres vizsgához! – derültem fel, mikor megláttam Elissánál a Lélek tollat. Egyik kezemmel megérintettem, de aztán rögtön vissza is ejtettem a kezemet. – Nagyon szép.
- Ó, köszi… de most nem erről szerettem volna beszélni. – Elissa leült az ágyára, én meg mellé telepedtem. – Mikor Geri átadta az új tollat, akkor beszélgettünk még jó sok mindenről. És úgy gondolom, ez téged is érint, úgyhogy elmondom, hisz te is beszámoltál Sarah és Angeli beszélgetéséről…
Kicsit meglepett, hogy Elissa ilyesmiért hozott ide, a dolog sokkal komolyabb volt, mint gondoltam, úgyhogy csak bólintani tudtam. Els futólag rám mosolygott, aztán már folytatta is:
- Szóval Geri mesélt nekem Nathanról, meg a céljáról, hogy a legerősebb lovakat és tollakat akarja megszerezni, párbajokon keresztül. Azt is elmondta, hogy a három vezér tollal, vagyis a Gyémánt, az Élet és a Lélek tollával együtt valami hihetetlenül erőset lehet létrehozni, már ha egyesítik őket. Nate erre hajt. Mivel ő a Gyémánt toll tulajdonosa, már csak két toll kell neki igazán. A mieink.
Tartott egy kis szünetet, de nem nézett rám. Az ágytakarójának egyik rojtját birizgálta, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga, de aztán folytatta. Beszélt nekem a párbajokról, a lopott lovakról és a tollakról, meg arról, hogy Angelitől Nate vette el a lovát, egyszóval mindenről. A hallottak lesokkoltak, egyszerűen nem tudtam hova tenni őket, így hirtelenjében. Nehéz volt felfogni, hogy Diavolo nagyobb veszélyben lehet, mint gondoltam. Ha elveszítem nem tudom visszaszerezni… ez járt a fejemben, miután megköszöntem Elissának, hogy mindezt elmesélte nekem és elköszöntem tőle.
Céltalanul bolyongtam a folyosókon, nem is néztem, merre megyek. Gyanítom, köszönés nélkül elmentem pár lovas mellett, de nem érdekelt, mennyire tartanak taplónak emiatt.
Már jó ideje róhattam a köröket, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. A hirtelenjött hanghatástól összerezzentem.
- Haló?
- Nerina kicsim! – apa ismerős hangja szólt bele a készülékbe. – Csak nem megijesztettelek? Olyan furcsa a hangod…
- Mi? Nem, nem apu, tök jól vagyok – füllentettem. Hogy a csudába magyarázzam meg neki, hogy egy őrült, aki világuralomra akar törni, talán pont engem szemelt ki következő áldozatául? Jó, nem épp engem, hanem a lovamat, de Diavolo annyira a részemmé vált mióta itt vagyok, hogy nem bírnám elviselni, ha elveszteném. A kettő egy és ugyanaz! – Ööö… és miért hívtál?
- Nocsak, hát jó öreg apád nem hívhat fel csak úgy, hogy megérdeklődje, mi van egyetlen lányával? – apa hangjában mosoly bujkált, de mégis úgy éreztem, mintha feszengene valami miatt.
- Apa, elég régóta ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mikor akarsz valamit és mikor nem! – figyelmeztettem, miközben odasétáltam egy emeleti ablakhoz és lenéztem a havas tájra. Kint épp megpillantottam Jennát és Nukrát.
- Látom, előled nem lehet semmit sem eltitkolni! – Itt beállt egy egyperces szünet. – Nerina, az a helyzet, hogy megismerkedtem valakivel.
- Aha, oké. Hogy jön ez ide? Én is naponta ismerek meg új fazonokat, és azt hiszem… - Nem esett le a dolog, míg apa közbe nem vágott.
- Nina, megházasodom.
Akkor és ott azt hittem, kiesik a méregdrága iPhone-om a kezemből és ripityára törik a padlón. Hál’ Istenek, volt annyi lélekjelenlétem, hogy a hír hallatán csak még szorosabban markoltam az apró mobilt, így az megúszta a gyászos véget. Bár beletelt egy kis időbe, míg válaszolni tudtam, azért kinyögtem:
- Nahát, ez igazán… szóval… örülök!
Apa mentegetőzni kezdett. De nagyon-nagyon erősen.
- Kicsim, én tudom, hogy ez most meglepett és hidd el, nem így akartam elmondani, meg nem most, csak tegnap este eljegyeztem Biancát, és annyira boldog vagyok, muszáj volt felhívjalak! De hidd el, Bianca nagyon kedves és biztos szeretni fogod, már alig várja, hogy megismerjen, Devonnal együtt…
- Hé, hé, állj! Mély levegő, benntart, megnyugszik, kifúj! – próbáltam leállítani aput, ugyanis a hadarásából elég keveset értettem. – Oké… tehát most kezdjük elölről! Mióta ismered?
- Tudod, mikor meglátogattunk titeket, mondtam, hogy meg kell, nézzek egy reménybeli versenylovat, Raven Star-t. El is mentem, és hát Raven zsokéja volt Bianca. Összeismerkedtünk, aztán miután úgy döntöttem, hogy megveszem a lovat… egyébként hihetetlen tehetség, ő lesz a következő nagycsillag! Már két versenyen futott, hosszú távú ló, mindkettőt megnyer…
- Apu! Ne térj el a tárgytól, okés? – szóltam rá szigorúan.
- Igen, igen… oh, szóval kiderült, hogy Raven nem enged mást a közelébe, csak Biancát, kicsit problémás ló, ezért akartál eladni, csak ezt nekem elfelejtették említeni. Erre én dühös lettem, már majdnem hagytam mindent a csudába, de aztán Bianca azt mondta, hogy ha szükséges, ő szívesen velem jön… hogy lovagolja a kancát.
- Szóval Bianca zsoké, Ravennel versenyzik, és jelenleg a kentucky-i birtokunkon él. Eddig vágom!
Közben utánaszámoltam a dolognak, és rájöttem, hogy ez a nő és apám nagyjából három és fél hónapja ismerhetik egymást. Kicsit bántott, hogy apa még csak arra sem vette a fáradságot, hogy szóljon nekem a nőről, de most már úgyse számított ez. Apa elveszi Biancát (bárki is legyen az…) és nekem vajmi kevés beleszólásom van az ügybe. Főleg, hogy jelenleg több ezer km-re vagyok tőlük.
- Igen, így van! – folytatta apu a beszámolót. – Randevúzni kezdtünk, egyre jobban megismertük egymást, és hát... végül tegnap megkértem a kezét.
- Csodás, de tényleg! – Igyekeztem, hogy hangom ne tükrözze, mennyire lehangolt vagyok. – Említettél valami Devont.
- Ó, igen, Devon Bianca fia. Igazán jófej srác, biztos jól ki fogtok jönni!
- Várj, várj! Biancának van egy fia? – a gondolat, hogy hamarosan lesz egy féltesóm, kicsit sokkolt. – Úristen, csak azt ne mondd, hogy kétéves!
Phil mellett az ember előbb-utóbb megtanulja, mennyire nem akar magának kistesót.
- Nem, dehogy! Dev már 17 éves.
- Ó, egy fokkal jobb – nyugtáztam a dolgot. – Nem mondom, hogy repesek az örömtől, de ha te boldog vagy, akkor én is. Azt hiszem…
- Tudtam Nerina, hogy te megérted majd! – úgy éreztem, apu kicsit megkönnyebbült. – Te vagy a legeslegjobb lány a világon, akit csak apa kívánhatott!
- Igen, igen, tudom – vigyorodtam el, s bár apu nem láthatta, le mertem volna fogadni, tudja, hogy épp úgy vigyorgok, mint egy vadalma. – Mikor lesz az esküvő?
- Jó hogy említed! Igazából szerettem volna, ha a karácsonyt együtt tölthetnénk…
- Bocsi apu, de már van programom! DH-s.
- Igen, valahogy gondoltam. De esetleg nem jönnél mégis…?
- Hát, a karácsony napját mindenképp itt töltöm, de utána szívesen leutazok hozzátok. – Ajánlottam fel, de aztán eszembe jutott egy fontos kikötésem. – Ja igen, de Diavolo is jön!
- Persze, hogy jön! Jó kicsim, akkor még beszélünk, és aznap, amikor jössz, leküldök oda egy lószállítót! Majd hívj! Szia, puszilunk!
- Szia apu…
Puszilunk? De szuper, szóval már többes számban is beszél! Csodás.
Ezután úgy gondoltam, muszáj lenne lemennem Diavolóhoz és értesítenem erről a kis kiruccanásról, elvégre őt is érinti a dolog, ha már így megígértem, hogy elrángatom magammal a ménemet, így hát első utam hozzá vezetett.
- Nahát, helló Nerina! Ennyire hiányoztam? – dugta ki Diavolo a fejét a boxából.
- Nézd a kis viccest… - vigyorogtam rá, közben pedig jól összekócoltam a sörényét. – Igazából azért jöttem, hogy elmondjam a csodálatos hírt, miszerint apám megházasodik.
- Hú, de fel vagy dobva tőle! – gúnyolódott rajtam ménem, de azért kedveskedve megbökdöste a tenyerem. – Oké, hogy ez nagy hír, de miért kellett így iderohanni vele? Ez ráért volna holnapig…
- Na kösz, ezt vegyem úgy, hogy úgy tervezted, ma már nem látsz? – böktem meg ménem oldalát. – De igazad van. Azért jöttem, mert apa ragaszkodott hozzá, hogy a téli szünetben meglátogassam őket. Én meg mondtam, hogy megyek, de csak veled.
Diavolo vádló tekintettel nézett rám, miközben össze-vissza dobálta a fejét.
- Ne mondd, hogy elrángattál oda! Nem akarok összezárva lenni egy csapat tápos gebével! – hisztizett Diavolo.
- Hé, csak pár napról lenne szó, amúgy meg apa lovai nem olyan soványak. Személyes sértésnek veszem a feltételezést! – javítottam ki, miközben lehuppantam a szénára. – Ugye eljössz?
- Van választásom?
- Most hogy említed, igazából tényleg nincs – mosolyogtam rá ravaszkásan, mire Diavolo játékosan meglegyintett a farkával.
A délután hátralévő részét Diavolo boxában ücsörögve töltöttem, és rajzoltam meg gondolkodtam. Először elmeséltem Diavolónak az Elissával folytatott beszélgetésünket, aztán elkezdtem panaszkodni neki apámról meg erről a hirtelen jött kisöcsikéről és az új „anyukámról”. Ménem – magához képest - igazán jól tűrte a lelkizést, igyekezett nem gúnyos megjegyzésekkel bombázni, hanem megértően bólogatni.
Estére három rajzzal lett gazdagabb a jegyzetfüzetem: egy vágtató Diavolóval, egy vázlattal a Szellem-földről és egy tájképpel a DH-s legelőről. Nem valam profi munkák, de rendesen belefáradtam a megalkotásukban, így este nem volt gondom az alvással.
Válasz:
 + 25 pont
|
Másnap beköszöntött a hideg – de úgy istenesen. Reggel úgy keltem ki az ágyamból, hogy majdnem jégkockává fagytam. Szerencsémre rekordgyorsasággal felkaptam magamra egy extra vastag pulcsit és egy jól szigetelő, sötétszürke csőnadrágot, így sikerült elkerüljem a kihűlést és élve lejutnom az emeletről. Utam közben összetalálkoztam Dellával, úgyhogy beszélgetve tettük meg az étkezdéig hátralévő utat.
A konyhában csak páran ücsörögtek, mind az asztal körül: Jacob, Mary és Ever volt még csak talpon, de ők is elég álmos képet vágtak. Sőt, mi több, szerintem Jacob nyitott szemmel aludt, vele szemben pedig úgy tűnt, Ever épp belefulladni készül a kávéjába.
- Micsoda teljesítmény, sosem ismertem személyesen tágra csukott szemmel alvót! – vigyorogtam Jake-re, miközben lehuppantam mellé, és jó erősen hátbavágtam, hátha megébred. – Hogy csinálod? Taníts mester!
- Hú, milyen ultra humoros valaki, így hajnali hat tájékán... – jött a válasz, kicsit mogorvább stílusban, mint azt reméltem. Ezek a rémes férfiak nem díjazzák a humorom!
- Ez egy elég gyenge visszavágás volt, így hajnali hat tájékán – csicseregtem neki, elővéve legaranyosabb mosolyomat. – Megihatom?
A válasz valami artikulálatlan morgás-ásítás volt, úgyhogy ezt könnyű szívvel igennek vettem, és elemeltem Jake hatalmas bögre tejeskávé szerű löttyét, és egy húzásra megittam. Mivel úgy nézett ki, hogy Mary aktívan eszegeti a tükörtojását, amit így én nem akartam ellopni, felálltam és csináltam magamnak rántottát. Mikor kész lettem vele, a tojást két tányérba kotortam, és az egyiket Jacob orra elé toltam.
- A kávédért! – mondtam, aztán nekiláttam a saját adagomnak.
Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, honnan volt nekem reggel hatkor ennyi energiám és jókedvem, mikor pont én szoktam lenni az a tipikusan „csak még öt percet“ alvó, úgyhogy az Élet tollára fogtam, ami – mint mindig – most is a nyakamban lógott, csak mintha kicsit árasztotta volna magából a halványzöld fényességet.
Gyors reggelim után összekaptam a cuccaimat és kiloholtam az istállóhoz, fejembe húzva viharkabátom kapucniát, hogy megvédjem magam a szitáló esőtől. Benn kellemes meleg fogadott.
Diavolo még nagyban aludt, amikor belopództam hozzá. Tekintettel erre a tényre, próbáltam a lehető leghalkabban végezni a vízcserét, és a reggeli tálalását.
- Nahát, Nerina?
- Ó, jó reggelt te Rómeo! – köszöntöttem ébredező lovamat, egy pajkos vigyorral az arcomon. – Mondanám, hogy hasadra süt a nap, de tudod, még fel sem kelt...
Diavolo erre megajándékozott egy különlegesen meglepett nézéssel. Ezt a fajta pillantást (meg úgy általában a meglepetséget) még sosem láttam a pofáján, úgyhogy nevetnem kellett.
- Akkor álmodom – jelentette ki holtbiztosan. – Olyan nincs, hogy az a Nerina, akit én ismerek és szeretek, hajnalok-hajnalán idejöjjön.
- Márpedig van! – simogattam meg ménem feszes hátát. – Ritka reggelek egyike, mikor úgy érzem, mindenre képes vagyok. Azt hiszem, az Élet tollának van hozzá valami köze...
- Hm, most hogy mondod, ma reggel én is erősebben érzem az aurádat, csak úgy ordít rám.
- Ez mitől lehet? – ráncoltam össze a homlokomat, miközben fejemet nekitámasztottam Diavolo nyakának és a sörényével játszottam.
- Nem tudom. Lehet, hogy egyszerűen az Élet tolla néha-néha magától is képes csodákra. – Diavolo elviccelte a dolgot, de azért a szavaiba volt valami értelmes is. – Mert ez, hogy te ilyen korán itt vagy, csak csoda lehet!
Mivel ménem úgy döntött, ilyen korán még semmi kedve edzeni (valljuk be, nekem sem volt valami sok), inkább a boxában maradtunk. Én a szalmára heveredtem, ő meg mellettem álldogált, így könnyen a lábának tudtam támasztani a hátamat. Még nem felejtettem el tegnap este tett ígéretem, úgyhogy amint átpörgettem a fejemben a megmutatni kívánt emlékeket, és kifújtam a levegőt, így szóltam Diavolóhoz:
- Nos Inf, akkor csapjunk bele! Kíváncsi vagy az én történetemre? – Fejemet hátravetve felsandítottam a ménre, aki prüszkölve helyeselt. – Oké! Nézzük, hogy működik-e ez az emlék mutogatósdi a másik irányba is...
Lehunytam a szemeimet, és gondolom, Diavolo is így tehetett, mert pár pillanatnyi rákoncentrálás után olyan érzésem támadt, mintha belebuknék valamibe, vagy valami magába szippantana. Mikor kinyitottam a szemem, ismerős hely fogadott, csupa ismerős arcokkal.
Egy Kentucky közelében fekvő, csodálatos birtok versenyistállójába csöppentem. Körülöttem a hatalmas és kényelmes boxokban (amiket szinte luxusboxoknak nevezhettem volna a DH egyszerű, de mégis takaros boxaihoz képest) angol telivérek, akik vérmérsékletükhöz viszonyítva egész nyugodtak voltak. Egyedül egyetlen box felől jöttek ideges, már-már kétségbeesett, kurta nyerítések.
A box körül hárman ácsorogtak: az egyikben felismertem a 14-15 éves magamat, mellettem a szintén pár évvel fiatalabb apukám és egy fehér köpenyes orvos állt. Mindhárman mereven néztük a kancát, aki épp egy ló világrahozásán küzdött.
- Attól tartok, ha a csikó nem jön ki most, akkor gondok lesznek. – Az orvos hangja nem volt több száraz suttogásnál.
- A csikóval, vagy az anyjával? – kérdezte apám, elszakítva tekintetét a látványtól.
- Nem tudhatom. Mindketten veszélyeztetve lesznek.
Ezután pár percnyi csend ereszkedett közénk, – ha mondhatom így – melyet csak a szenvedő kanca elhaló nyerítései törtek meg. Végül az orvos megmozdult: belépett a kancához, leguggolt és elővett egy injekciós tűt, de egyelőre nem szúrta a szalmán vonagló állatba. Előbb megvizsgálta a telivért, a segítés szándékával.
- Meg tudom menteni a csikót, ha elaltatom az anyaállatot – jelentette ki végül, komor pillantást váltva apámmal. – Szerencsétlen pára így is, úgy is meghal.
- Akkor tegye, Mr. Cobb. Van egy kancám, aki gondját tudja majd viselni a picinek.
És Mr. Cobb megtette: belefecskendezte a kanca nyakába a tű tartalmát, mire a ló légzése fokozatosan lassult, szemei lecsukódtak, izmai elernyedtek. Közben Mr. Cobb felállt a műszereiért, aztán rögtön vissza is guggolt az utolsókat lélegző kancához, hogy világra segítse a kiscsikót.
Talán negyed óra, vagy több is eltelt, mire fáradtan és koszosan kitántorgott a boxból, hátrahagyva egy újszülött csikót, a halott anyjával.
Bár fel voltam készülve az emlékre, amit én választottam, hogy megmutatok Diavolónak, mégis annyira élethű volt az emlékkép, hogy az élmény ugyanúgy megrázott, mint akkor, amikor tényleg ott álltam a boxnál, tehetetlenűl figyelve a kanca szenvedését. Éreztem, hogy forró könnyek gurulnak végig az arcomon, amiket azonnal le is töröltem, mikor a képe elsötétült körülöttem, és egy karámba kerültem.
Ezúttal én voltam a középpontban, jobban mondva én, és a fiatal mén, aki ide-oda táncolva próbált menekülni előlem. Pár évvel fiatalabb énem kezében egy alma piroslott, ami láthatóan felkeltette a májsárga telivér érdeklődését.
- Gyere Stormy, nincs mitől félned! – Fiatal-Nerina hangja lágy volt és bizalomkeltő. – Gyere, vedd el ezt a szép almát! Finom!
Tropical Storm, a májsárga, lámpás angol telivér, végül megközelítette a gyümölcsöt, orrjukai kitágultak, ahogy óvatosan megszimatolta a múltbéli énem kezét. Aztán az egész csak egy másodpercig tartott: Storm a szájába kapta az almát és elügetett. Miközben zsákmányát majszolta, mindvégig szemmel tartott, én meg csak lazán mosolyogva hagytam, tegyen amit akar.
A mén – meglepve ezzel minden jelenlévőt, tehát apát és Kiarát, a versenyistálló legjobb trénerét – lépett előre egyet. Aztán még egyet, és még egyet, mígnem ott állt, egy karnyújtásnyira tőlem. Bátortalanul, gyanakodva megszagolta a zsebeimet, amiben (emlékszem) lócsemege volt, de mikor megmozdultam, hogy megérintesem a fejét, sunyítva hátratántorodott.
- Oké Storm, én megértem, hogy nem bízol bennem, de tényleg! – mondtam neki. – A helyedben azt hiszem, úgyanúgy viselkednék, ahogy most te. De tudod, nincs mitől félned, nem akarlak bántani. Van neked valamim...
Azzal előhalásztam a lócsemegét, csak ezúttal nem vártam meg, míg ő jön érte, hanem én vittem oda neki. Stormot úgy látszik rendesen meglepte a váratlan lépés, csak csodálkozva figyelt, és mire észbe kapott volna, már a fejét simogattam. Ő meg tűrte.
- Így, jó fiú! – dicsértem meg, és engedtem, hogy kikapja a kezemből a lócsemegét. Úgy emlékszem, mintha ekkor majdnem megharapott volna, de ha ez így is volt, múltbéli énem nem mutatta fájdalmát. – Látod, nem is olyan rossz ez!
Kicsit elfordítottam a fejemet, hogy lássam, apa és Kiara miként reagálnak sikeremre. Mindketten elismerő mosollyal az arcukon figyelték ténykedésem, mire én is elvigyorodtam.
- Figyu nagyfiú, lenne itt valami, amit meg kéne tegyél, ha még több ilyet szeretnél! – nevettem rá. A mén éhesen szaglászta a zsebeimet, még több csemege után kutatva. – Ez egy sima kötőfék, nem halsz bele, ha a fejedre húzom, hm?
A kép megint változott, ismét az akaratomból. Ezúttal egy merőben más helyen találtam magamat, egy apró, londoni lakás liliomszínű gyermekszobájában. Tizenhárom éves énem ott ült az ágyán, összekuporodva, arcán folytak a könnyek, de nem adott ki hangot. Csak nézett maga elé, és ringatta magát. Kintről kiabálás szűrődött be.
- Jackson, te sose értettél meg igazán! – üvöltötte egy éles, női hang.
- Hogy én nem értettelek téged Moira, én? Ugyan, ki volt az, aki hülye hóbortnak titulálta a lovak iránti szeretetemet?!
- Én! ÉN VOLTAM! – A nő hangja lassan hisztérikus sikítozásba fordult. – Tudod mit? Nem bántam meg! Ez az egész baromságod a lovakkal, meg a versenyzéssel... Jackson, ébredj már fel, ez egy álom! Ilyeneket csak az ötéves kölykök talának ki, akik még nem tudják, mit akarnak az élettől!
- Remek, igazán remek! És mondd csak, ez már feljogosít arra, hogy egy másik fazonnal hemperegj? A saját lakásomban, a... a saját ágyamban?! A fenébe is, te egyszer sem gondoltál Nerinára, miközben Mr. Izomagyúval hetyegtél?
- Ne merd belekeverni ebbe a gyereket! Ne merészeld épp te emlegetni! Te, aki annyit dolgozol, hogy hetente párszor, ha látod a lányodat! – Csörömpölés, valami fémes csattanás, magassarkúk aggresszív kopogása a parkettán. – Igazán nem csodálkoznék, ha már meg sem ismernéd őt! Nincs jogod...
- Már hogy ne lenne! – csattant fel a férfi is. – És teszek róla, hogy ezentúl csak nekem legyen jogom hozzá! Elválunk, és Nerinát magammal viszem. Te meg az a mocskos kocsmatölteléked nem lennétek képesek őt rendesen nevelni!
Pár hosszú, végtelenségnek tűnő percig néma csönd volt odakint. Fiatalabb énem ezt a pillanatot választotta arra, hogy letörölje kifolyt könnyeit, de azok áradatát nem tudta megállítani.
- Rendben Jackson, elmegyek. – Hangzott végül anya felelete, aztán az utolsó, amit hallottam, egy ajtócsapódás volt.
A következő emlékem egy versenypálya füves terére röpített. A lovak a rajtgépben, indulásra várva. Még így, távolról is pontosan felismertem magamat, a narancssárga-fehér-piros, harántcsíkolt mezben és kobakban, ahogy egy izgatottan ficánkoló mén hátán várom a rajtot, ami hamarosan meg is érkezett. A csengő megszólalt, a kapuk kicsapódtak, és a telivérek elindultak.
Rögtön az első pár száz méteren hatalmas csaták alakultak ki a helyekért, de én pontosan tudtam követni magamat, ahogy a sárga mén hátán száguldottam a középmezőnyben. Jól haladtunk, Tropical Storm egy közismerten jól hajrázó telivér volt, így tudtam, mikor kell visszafogni, és mikor kiengedni.
Az utolsó 200 méterig semmi különös nem történt: az élen Black Thunderbolt, egy éjfekete, jegytelen paripa száguldott, kissé tőle lemaradva pedig ott voltunk mi, és még egy zsoké, valami egérszürke kanca hátán. Épp kiengedtem Stormot, hagytam, hadd galoppozzon, arcomon vad mosoly játszott, ahogy kezdtük lehagyni a kancát, és egyre közelebb kerültünk Thunderbolt farához. Jobbról közelítettük meg őket, minden esélyünk meg is volt, hogy lehagyjuk, de a következő pillanatban Storm bestoppolt, én pedig lerepültem a hátáról, és pár méter csúszás után a füves pályán talátam magam.
Hallottam, ahogy a közvetítő izgatott hadarásba kezd, de nem fogtam fel a szavait. Mereven figyeltem, ahogy újrajátszódik előttem a balesetem, amitől annyi álmatlan éjszakám és annyi szorongó pillanatom volt. Thunder és zsokéja elvágtáztak mellettünk, aztán jött a kanca, aki nem tudott kitérni, és átgaloppozott rajtam. Innen nézve tényleg szörnyű volt az egész, pedig igazából csak egyetlen patája érintett úgy igazán, a vállamon, de a nézőtérről úgy tűnt, mintha a telivér szabályosan végigsétált volna rajtam. A sorok között láttam aput, ahogy az ijedtségtől eltorzult arccal kiabál valamit, és kirohan a pályára. A verseny lefújva, körülöttem meg újból elsötétül a világ.
Jött még egy emlék, az utolsó.
A konyhánkban álltam, és néztem, ahogy fiatalabb énem mogorván turkálja a vacsoráját. Egyedül voltam, de hamarosan apa is beviharzott a hátsó ajtón keresztül, épp az edzésről jöhetett, legalábbis ezt szűrtem le a nyakába akasztott stopperóráról és a kezében tartott, fekete bőrkötéses noteszről, amibe a lovainak pályarekordjait, illetve egyéb dolgait írta fel. Ezeket ledobálta a konyhapultra, aztán lehuppant a helyére, hogy nekilásson a vacsorának.
- Szia drágám, jó napod volt?
- Aha.
- Hát ez nem hangzott valami meggyőzően… - apa furcsa tekintettel vizslatott, de én rá se hederítettem, csak turkáltam tovább a spagettit. – Á, nézd csak Rina, hoztam neked valamit!
Azzal előkotort a zsebéből egy viharverte szórólapot, és az asztalon keresztül odacsúsztatta elém. Én épp, hogy csak vetettem rá egy pillantást, már mondtam is:
- Nem.
- Jaj, kincsem, ne kezdjük ezt megint! Még csak meg sem nézted, lehet, hogy… - apu hangján érződött a tömény aggodalom.
- Apa, azt mondtam, nem – ismételtem halkan, a villámra bökve egy húsgolyót. Az asztalon keresztül küldtem felé egy üres pillantást, majd visszalöktem a hirdetést. – Nem érdekelnek a lovak.
- Ne hazudj saját magadnak Nerina! Mit gondolsz, nem látom, ahogy nézed az edzéseket odakint a pályán? Hogy nem vettem észre, mennyire magadba zuhantál azóta a…
- NEM! – hirtelen csaptam az asztalra, szemeim megteltek könnyekkel ahogy kiabáltam.
Egy percig némán álltuk egymás tekintetét, aztán én lassan visszaereszkedtem a székre, apa pedig tovább folytatta a győzködést – immáron valamivel lágyabb és megértőbb hangon:
- Nézd, az csak egy baleset volt, egy egyszeri dolog, nem kell újra megtörténjen. Sőt, ez nem a versenyzésről szól! Csak… csak annyi, hogy újra lovak közelébe lehetsz, hogy segíthetsz… kérlek, csak olvasd el! Itt hagyom, gondold át a dolgot.
Ezzel apám kisétált a konyhából. A spagettije érintetlenül az asztalon, nem is evett belőle, de figyelmemet nem is ez kötötte le, hanem a szórólap, amit apa tényleg ott hagyott az asztal közepén. Kinyúltam érte és magamhoz vettem, hogy jobban megnézzem. Ezúttal elolvastam minden sorát, egyszer, kétszer, háromszor, vagy még többször, és alaposan megnéztem a színes fényképet is, ami a hirdetéshez tartozott: egy gyönyörű, sárga tarka kanca vágtatott egy réten, pofáján és farán indián jelekkel. Elég sokáig szemléltem a papírdarabot, aztán belegyűrtem a zsebembe, felálltam az asztaltól, és kirohantam a levegőre.
Az emlék végeztével kinyitottam a szemeimet, és lopva letöröltem azt a pár könnycseppet, ami lassan az arcomra száradt, hogy Diavolo ne láthassa. Eddig fogalmam sem volt, hogy ezek az emlékképek ilyen élénken élnek bennem, és visszaemlékezni rájuk eléggé megrázó volt. Valószínűleg bánatom nem sikerült teljességgel elrejtsem lovam elől (ugyan hogy rejtse el valaki az érzéseit egy olyan lény elől, akivel mentálisan is össze van kapcsolva?), mert Diavolo a következő pillanatban lefeküdt mellém, puha orrát vigasztalóan a nyakamhoz nyomva.
- Köszönöm, hogy mindezt megmutattad nekem. Nem lehetett könnyű – suttogta, ezúttal csak gondolatban, mire erőtlenül bólintottam egyet.
- Semmiség, te is megtetted… - Egy ideig hallgattam, aztán összegyűjtve az erőmet, sokkal magabiztosabban folytattam. – Talán érdekel, hogy végződött Tropical Storm története…
Lovam úgy nézett rám, hogy szabályosan megijedtem a szemében fellángoló haragtól, nem, gyűlölettől, és a nyers vadságtól, az ősi erő fényétől. Ez egy tipikusan olyan pillanat volt, amikor teljességgel megértettem, hogy Diavolo miért az Élet tollát kapta. Megborzongtam a nézésétől.
- Minden rendben van Diavolo! – csitítottam végigsimítva a nyakán. – Nem az ő hibája volt…
- Még hogy nem? – fújtatott ménem – Nerina, az isten szerelmére, az a gebe majdnem megölt!
- De nem ölt meg… - hajtottam le a fejemet. Hangom egy szinten volt a suttogással. – És lássuk be, csak miatta és a baleset miatt lehetek most itt. Ha az nem történt volna meg akkor, én még mindig a galopp világában forognék, versenyeznék, és…
- Hiányzik a versenyzés? – Diavolo végre úgy látszott, kissé lenyugodott, mire hálásan rámosolyogtam.
- Nem igazán. Abban az évben, amikor abszolút nem mertem lovak közelébe menni, nos, akkor őrülten hiányzott. De ahogy ide jöttem, és megismertelek rájöttem, hogy a versenyzés nem fogható ehhez, ami itt van. Eddig azt gondoltam, hogy a szabadság kint van a pályán, egy telivér hátán, de rájöttem, hogy ez az igazi szabadság. Hogy itt vagyok veled, osztozunk mindenünkben, örömben és fájdalomban, és mégse hátrány ez, hisz egyek vagyunk.
- Igen, igazad van – hunyta le szemét ménem, mire a nyakamban lógó, és a Diavolo sörényébe tűzött toll ragyogni kezdett, és a ragyogása körbeölelt kettőnket. – Egyek vagyunk.
Akkor és ott láttam és éreztem mindent, ami Diavolóban valaha is lezajlott, ami valaha is megtörtént vele, és tudtam, hogy ő is ugyanilyen élményben részesül, hogy ő is végignézi az én világomat, az én szemeimen keresztül. Végtelenségig felemelő érzés volt, melegség költözött a lelkembe, és mintha valahonnan, nagyon távolról, a Felleur madár énekét hallottam volna:
Jön majd kettő, fájdalommal szívűkben,
Lesz majd kettő, megingathatatlanok hitükben.
Hosszú lesz az út, hosszú és nehéz,
Melyhez a sekély bizalom kevés.
Jön majd kettő, szemeikben az élet parázslik,
Lesz majd kettő, mely eggyé válik.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont + 15pont
|
Palacsinta-terror, avagy én és a főzés, túra az Air-hegycsúcsra, varázslásból elégséges, Diavolo mesél, a három emlék, ígéret a holnapra
Kellemes volt reggel Danny lágy cirógatására kellni, érezni, ahogy átkarol és forró lehelete a nyakamat csiklandozza. Úgy látszik, jelenléte jó hatással van alvási szokásaimra, hisz most sokkal hamarabb éberré vált, mint úgy általában.
- Jó reggelt Csipkelózsika... – vigyrogott rám egész közelről, mikor kinyitottam a szemeimet. – Hogy aludtál?
- ‘Reggelt, és köszi, szuperjól! Hát te?
- Viccelsz? Meletted csak jól lehet aludni... – nyomott egy csókot a számra.
- Kac-kac... – morogtam, miközben kikászálódtam az ágyból, és elkezdtem összekotorni a ruháimat. – Na gyere, menjünk le!
Lent még nem volt senki, pedig annyira ne mis volt korán: nyolc körül járt. Ennél fogva úgy döntöttem, meglepem a társaságot valami csodálatos reggelivel. Amerikai palacsinták mellett döntöttem, természetesen a jó öreg juharsziruppal tálalva. Danny meg sem próbált segíteni, ő kényelmesen elhelyezte magát az egyik széken, és engem nézett, miközben én a konyhában sürgölődtem.
Azt tudni kell rólam, hogy – ha másban nem is – a főzésben, sütésben nagyon otthon vagyok. Mikor anyu elhagyott minket nekem muszáj volt beletanulni a konyha rejtelmeibe, különben éhenhaltunk volna, ahogy apu főztjét ismerem. Igazából ez az egyetlen dolog, amit élvezek a lovagláson és a rajzoláson kívül.
A meglepi-palacsintám gyorsan kész lett. Danny megterített, úgyhogy nekem már csak annyi dolgom volt, hogy mindegyik tányérra úgy kettő-három kis palacsintát pakoljak, és nyakon öntsem juharsziruppal. Mire végeztem, az étkezdében megjelent Renée, Della, Alice, Jacob és Ever – utóbbi természetesen Geri becses társaságában. A lovasok nagy része meglepetten pislogott rám, és a főztömre, ami szerintem igazán nevetséges volt. Mi van, tényleg nem nézték ki belőlem, hogy képes vagyok főzni?
- Nahát, Nerina... te... ümm főztél – Furcsa mód Geri meglepettséget sugárzó kijelentése leginkább egy kérdésre hasonlított. – Palacsinta. Király.
- Aha, csak most, csak nektek! – vágtam rá vidáman, egy falapáttal hadonászva. A többiek még mindig csak álldogáltak, az asztalra bámulva, úgyhogy biztatónak szánva hozzátettem: - Gyerünk már, tudom, hogy éhesek vagytok!
Erre a társaság összenézett, – vonakodva bár – de azért mindannyian helyet foglaltak. Elsőként Della látott neki a reggelinek, a többiek pedig nagy szemeket meresztve figyelték a lány reakcióját. Egyedül Jacob szemezett a saját adagjával, valami olyasmit motyogva, hogy: „Túl jól néz ki ahhoz, hogy igaz legyen. Biztos belülről van megégetve...“
- Hm... ez finom! – vágta rá pár másodpercnyi rágicsálás után Della, és szinte láttam, ahogy mindenki megkönnyebűlten sóhajt fel. Ez azért erős volt: nem hiszem el, hogy mindenki annyira rosszra számított! – Igazán kösz Rina!
Végül mindenki nekilátott a palacsintának, és azt hiszem, mindenki meg is volt vele elégedve. Egyedül Renée cukkolt olyanokkal, hogy az egész olyan gumiszerű, ha eldobná, tuti, hogy visszapattanna a földről, de igyekeztem nem odafigyelni rá.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni! – dőlt hátra elégedetten Geri, miközben engem fikszírozott.
- Most miért, nem nézted ki belőlem?
- De, de igen... csak tudod, te egy ilyen gazdag lány vagy, gondoltam, hogy... – Geri heves mentegetődzésbe kezdett, de félbeszakítottam.
- Hülyeség! Attól még hogy gazdag vagyok, tudhatok főzni. És én tudok is!
Ezzel mindenki egyetértett, még Renée is.
A reggeli után mindenki kezdett elszállingózni: Elshez valami rokonok jöttek, velük ment el megmutatni a lovakat, míg Jacob és Renée elindultak felkutatni Shane-t. Dannynek pedig a városban akadt valami dolga. Della, Ever és én egyaránt a lovarda felé tartottunk, csak én előbb magamhoz vettem a naplómat, és úgy indultam neki. Az volt a szándékom, hogy ma az istállóban írok.
A lovakhoz érve mind különböző boxok felé vettük az irányt. Diavolo természetesen már várt rám, bár lapos pislogásaiból ítélve nem rég ébredhetett fel. Ennek ellenére sikerült olyan élénket nyerítenie közeledtemre, hogy rögtön kivívta a többi ló megróvó pillantásait.
- Csöndesebben te pokolfajzat! – köszöntem rá mosolyogva, miközben átkarolva a nyakát, megöleltem. – Hogy s mint?
- Soha jobban! – vágta rá lovam, beleprüszkölve a hajamba. – Kicsattanok az energiától, úgyhogy ajánlom, hogy elvigyél terepre!
- Majd meglátjuk, milyen jó kisfiú leszel Infy! – játszottam a gondolkodót, de persze egy pillanatig sem volt kétes, hogy megyünk-e terepre. Viszonylag jó idő volt, én meg vágytam ki az erdőbe, szóval miért is ne? – Például most játszuk azt, hogy én kicsit rendbe szedlek, te pedig állsz, mint a merevhulla.
- Nagyon fantáziadús játékokat tudsz kitalálni... – forgatta meg szemét lovam, mire finoman megcsaptam a farát.
Miután végeztem minden teendőmmel Diavolo körül, tényleg kivittem drága ménem terepre. Egy ideig civakodtunk azon, hogy merre is menjünk pontosan, de végül Diavolo makacsabbnak bizonyult nálam, úgyhogy az Air-hegycsúcs felé vettük az irányt. Mivel a hegycsúcs nem volt túl közel, kicsit sokáig tartott a túránk, de közben igazán jól elszórakoztattuk magunkat, párszor meg is álltunk pihenni.
Mire végre odaértünk, nem vágytam másra, mint hogy kicsit kifújjam magam és pihenjek valamennyit. Az út kábé kétharmadát kemény, folytonos vágtába tettük meg, így Diavolo is kifulladt valamennyire, bár ezt a lehető legjobban takargatta: utálta, ha valaki fáradtnak látja, és ez alól én sem voltam kivétel.
- Jó ég, szép ez a hely... – sóhajtottam fel miután elnyúltam lovam hátán. Fejemet a nyakára hajtottam, ő pedig kisétált a sziklák szélére, és onnan néztük a csodaszép tájat. – Nem is értem, miért nem járunk ide többször.
- Na ugye, hogy ugye? – nyihogott fel diadalmasan Diavolo. – Úgyis mindig nekem van igazam! Már te is beismered.
- Én nem mondtam, hogy...
- Duma, duma, duma! – figurázott ki ménem, és hogy bosszantson egy kicsit, feldobta a fejét, mire én majdem lebukfenceztem a nyakáról. – Nem lehetne, hogy most az egyszer kicsit csöndben maradsz?
- Olyan gonosz vagy, te...
- Csendben! – ismételte lovam mérgelődve, de éreztem a hangján, hogy mulat a dolgon. – Próbáld átérezni a hely varázserejét, az erős kisugárzását!
Most az egyszer hallgattam ménemre és villámgyorsan befogtam. Egy ideig bámultam a messzeséget, de aztán tényleg megpróbáltam valahogy rákoncentrálni erre a varázserő-cuccra, hátha érzek valami konkrétat. Enyhe szél fújta a hajamat, fenyőerdő illatot hozva felénk, ami a friss hegyi levegő sajátos esszenciájával keveredett. Hideg volt, de jól fel voltam öltözve, Diavolo pedig kimozogta magát.
- Nos, melyik szellem erejét érzed dominánsnak? – kérdezte egy idő után Diavolo.
- A Szél szellemét... – válaszoltam kissé bizonytalanul, elpillantva a hegycsúcs felé.
- Jó – jött az egyszerű nyugtázás lovamtól. – Talán nem is vagy olyan reménytelen varázslás terén, mint gondoltam...
- Ha-ha, oda ne rohanjak, milyen vicces valaki! – mérgelődtem, mert igen is rosszul érintett, hogy Diavolo nem nézi ki belőlem a varázslat képességét. – Nem tudhatod mikre vagyok képes, míg nem próbáltuk.
- Majd meglátjuk mi lesz az edzéseken – hagyta rám Diavolo, egyfajta engesztelésképp, amiért felhúzott.
Egy ideig így álldogáltunk, hatalmas csendben, figyelve az alattunk elterülő, sokszínű tájat. Diavolo azt hiszem egészen máshol járt, olyan volt, mint aki elmerengett valamin. Igazán nem akartam zavarni, de kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, így ide-oda kezdtem csúszkálni a hátán, hogy tudassam vele valamiképp: még mindig itt vagyok.
- Meséljek neked? – Diavolo hangja tényleg olyan volt, mintha most tért volna vissza a jelenbe.
- Ööö, persze! Kérlek. – A kérdés kicsit meglepett, hisz Diavolo sosem nyitottságáról volt híres, de örömmel vettem, hogy kész többet mutatni a múltjából.
- Mehet az én módomon?
- A te módodon? Az meg milyen?
Diavolo sejtelmesen elvigyorodott, közben megrázta egy kicsit a sörényét. Ekkor vettem észre, hogy a szemei csukva vannak.
- Csak figyelj, mindjárt megtudod! Csukd be a szemed!
Engedelmeskedtem lovam kérésének. Abban a pillanatban, amikor lehunytam a szemem, elmosódott képek kezdtek röpködni körülöttem. Mindegyik más volt, de mielőtt bármelyiket is jobban megfigyelhettem volna, mindig eltűntek, és jött helyettük egy merőben más. Egy idő után aztán a képek kezdtek élesedni és lelassulni, ráadásul úgy tűnt, hogy ritkulnak is. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha dobtam volna egy tripla szaltót, aztán egyszerre egy pálya szélén találtam magam.
A pályán két alak ült lovon, egymással szemben álltak meg, és az egyikben felismertem magát Angelit. Egy szép kiskancán ült, aki idegesen dobálta a fejét, a másikat viszont – a férfit – nem tudtam azonosítani. Annyi biztos, hogy az ő lova, a hatalmas, fekete mén, igazán félelmetesen nézett ki azokkal a parázsló szemekkel, amelyekből sütött a bosszúvágy.
A pálya körül rajtam kívűl még sokan voltak. Leginkább ismeretlen arcokat láttam, talán DH-s lovasokat a régmúlt időből, néhány mellett ott álltak a lovaik. Diavolo is ott volt, velem szemben, a pálya másik végében álldogált, és Tama csüngött a nyakán. Úgy tűnt, a lány feszült, mert erősen markolta a mén izmos nyakát, szinte fájt nézni, de Diavolo egy szó nélkül tűrte a dolgot: úgy tetszett, ő is ideges.
- Gyerünk Angeli! Most nem adhatod fel, a párbaj még nem ért véget! Ez az utolsó feladat. Ugye nem akarod elveszíteni a lovadat? – kiáltott az indián nőre a férfi, aki magabiztosan ült lova hátán.
- Nathan, ezt nem teheted! Mindent elvettél tőlem! – kiabált vissza Angeli kétségbeesetten. – A párbaj nem verseny! Nem egymás ellen kellene harcolnunk, nem érted?
- A párbaj egy mérkőzés Angeli! Megtudjuk kinek a legerősebb a lova, vagy a tolla...
Ezzel a nő vágtába ugratta kancáját, és egyenesen a fekete ménnek ugrottak. Nathan arcán kegyetlen, fagyos mosoly játszott, miközben figyelte, hogy harapnak egymásba a lovak, hogy vicsorognak a másikra. Közben a tollak olyan erős fényt árasztottak magukból (szinte szikráztak), hogy szemeimet majdhogynem égette a látványuk, így nem is volt lehetőségem jobban megfigyelni Angeli és Nathan tollát, de azt hiszem, egyik sem volt ismerős.
A látvány vérfagyasztóan fenséges és szörnyűséges volt egyszerre, kirázott tőle a hideg is.
Ekkor egy 13 éves fiú ronott be a pályára, egyenesen a két acsarkodó ló közé vetve magát. Nathan fekete ménje épp ágaskodott, és pont visszaereszkedett a földre, mikor a fiú hirtelen ott termett. Nathan már nem tudta megakadályozni, hogy lova patái ne találják el valamiképp a fiút, de szemei kegyetlen csillogásából úgy tűnt, nem is nagyon akarja ezt tenni.
A fiú rögtön a földre esett.
- Geri! Uramisten, Geri! – Egy fiatal, 30 éveit taposó férfi sietett a fiúhoz, akiben addigra már én is felismertem edzőmet. – Engedjetek! Nathan, tűnj el innen! Tűnj a fiam és Angeli közeléből!
Az egész közönség aggódva sietett a fiúhoz, aki most eszméletelenül hevert apja karjaiban. Angeli ijedten ugrott le lováról, egyenesen az apa-fiú pároshoz szaladt. Nathan azonban még mindig ült a lován, és olyan jeges, számító tekintettel figyelte a 13 éves Gerit, hogy szinte felfordult tőle a gyomrom. Az az undorító alak még csak nem is aggódott Geriért!
Az emlékkép elmosódott a szemeim előtt, egyre zavarosabb lett, és mire felészleltem volna, már egy sötét tisztáson álltam, egész pontosan a Szellem-föld azon tisztásán, ahol a kőszentély található, ahova Geri tegnap elvitt minket. Kicsit közelebb lépve az is feltűnt, hogy közvetlenűl az oltár előtt egy lány álldogált, jobb kezével átölelve egy ló nyakát, míg balját az oltál sima kövére helyezte.
A lány és lova természetesen Tamra és az évekkel fiatalabb, szinte csikónak tűnő Diavolo volt.
- Hát, akkor itt lennénk... – a sötéthajú lány idegesen toporgott a szentély előtt, fakó szemeiben visszatükröződött a telihold fénye.
Egy ideig csöndesen álldogált, de aztán féltéldre ereszkedett, mint aki imádkozik, vagy még inkább esdekel. Balját még mindig az oltárkőn nyugtatta, és mostmár Diavolo is érdeklődve nyújtotta előre a nyakát, orrával szinte érintette a szentélyt.
- Felleur madár, te, ki az Élet fensőséges szelleme vagy, kérlek hallgasd meg imám! – Tama jobb keze Diavolo sörényébe tűzött tollra csúszott, miközben folytatta. – Köszönöm, hogy itt lehetek, köszönöm, hogy Diavolo a társam, köszönök... minden jót, ami az életemben valaha is megtörtént velem. Segíts nekem továbbra is erősnek lenni és kérlek kísérd figyelemmel Diavolót, tollad viselőjét. Segíts neki, segíts, hogy minnél hamarabb visszakapja csodálatos erejét és kérlek óvd őt!
Pár pillanatig lehajtott fejjel, mozdulatlanul térdelt a tisztáson, a hold ezüstös fénye bársonyosan ölelte körbe az alakját, Diavolóéval együtt. Aztán nagyon halkan, hogy én is alig hallottam, hozzátette:
- ... és add, hogy sose kelljen párbajoznia.
Ahogy befejezte mondanivalóját, egy apró, meleg színekkel ragyogó gömböcske röppent fel az éjszaka fagyos levegőjébe, hogy aztán egyre erősödő fénnyel az oltárba csapódjon. Olyan volt, mint a tegnapi imánk Diavolóval, így nem lepődtem meg, mikor a fények hirtelen kihaltak, és Tama feltápászkodott a fűből.
- Na gyere nagyfiú, ideje visszamenni! – ugrott fel Diavolo hátára. A mén helyeslőn felnyerített, aztán ráfordult az ösvényre, ami nyilván visszavazetett a DH-ba. Az emlék azonnal szétfoszlott, helyette jött egy másik.
A hegyekben voltunk, valami ritkán erdőben, egy kavicsos ösvényen. Ezúttal nem csak Diavolo és Tamara volt látható, hanem láttam még pár, számomra ismeretlen lovast. Néhány lovat azonban sikerült felismerjek: ott volt Liberty és Orion, továbbá beazonosítottam Lupent is, ugyanis fiatal lovasát megismertem.
Tamaráék voltak a sereghajtók, kicsit le is maradtak a többiektől. Minden olyan békés és vidám volt, hogy komoly meglepetést okozott – még nekem is, hát még Tamarának és Diavolónak – a hirtelen előbukkanó, vicsorgó puma. A többiek még nem vették észre, hogy mi történt, de Diavolo rendesen megijedt az állattól. Ágaskodott, és vérfagyasztóan nyerített, szemében a félelem lángja lobogott, ahogy a vadmacska megindult feléjük. Tamara hirtelen nem tudott olyan jól megkapaszkodni Diavolo sörényébe, így rövid úton leesett a hatalmas mén hátáról, míg Diavolo megbokrosodva elvágtázott valamerre az erdőbe. Elsőnek Geri vette észre, hogy mi történt: azonnal megfordította Lupent, és a vadmacska felé vágtázott, aki addigra már épp ugrani készült, hogy nekiessen Tamának, aki a rémülettől lesokkolva kucorgott a földön. Lupi épp jókor érkezett, így egy jól irányzott rúgással eltávolította az útból a pumát. Komolyan mondom, csodáltam Geri bátorságát, mikor minden félelem nélkül leugrott kancája hátáról és odalépett, hogy felsegítse Tamarát, aki a lábát szorongatta: talán kibicsaklott a bokája.
- Fel tudsz állni? – kérdezte Geri aggódva, mire a lány zavartan bólintott.
- Diavolo.... hol van Diavolo? – kérdezgette állandóan, még akkor is, amikor Geri felsegítette Lupen hátára, és ő is felugrott a kancára. – Elfutott, istenem, mi lesz vele...
- Zero és Kayla már keresik – ügetett a Lupen hátán kucorgó pároshoz egy idősebb, tejfölszőke fiú. – Nyugi Tammy, meglesz. Diavolo egy erős mén, tud vigyázni magára! Most viszont húzzunk, az a vadállat kezd visszatérni a rúgásból!
Igaza volt: a puma még mindig kóválygott az őt ért rúgástól, de egyre inkább kezdett magához térni. Geri és a másik lovas azonnal megfordították lovaikat és teljes sebességgel kilőttek a keskeny úton. A vadmacsk utánuk eredt, de egy idő múltán, mikor belátta, hogy nem tudja őket beérni, inkább megállt, és felhagyott az üldözéssel.
Ezután az emlék után nem jött újabb, csak a feketeség maradt, amiből rögtön tudtam, hogy ismét a jelenben vagyok, Diavolo hátán, az Air-hegycsúcs tetején. Az emlékképek után sok gondolat zsongott a fejemben, de egyiket sem tudtam feltenni lovamnak.
- Huh... ez erős volt – fogtam meg fejemet, mert úgy éreztem, forog velem a világ.
- Melyik emlék is pontosan?
- Mindegyik Diavolo, mindegyik.
- Gondolom, van kérdésed... – Diavolo kicsit feszülten várta a válaszomat, ahogy én is feszült voltam egy kissé.
- Igen. – Jó sok kérdésem volt, hirtelen nem tudtam, melyiket tegyem fel, de aztán eszembe jutott egy, ami nem volt olyan fontos, de a válaszra mindennél jobban kíváncsi voltam. – Ott az oltárnál, amikor Tamara a szellemekhez imádkozott, te mit kívántál? Mert kívántál, ugye?
- Azt kívántam, amit Tamara, csak fordítva – hangzott a válasz egy percnyi szünet múltán.
- Ó... ezért mondtad tegnap, hogy nem hiszel abban, hogy az imáink meghallgatásra kerülnek?
- Igen. Ha az a fenenagy szellem tényleg törődött volna Tamara sorsával, akkor nem hagyja meghalni.
- Diavolo, szerintem vannak dolgok, amikbe még az ősi szellemeknek sincs beleszólásuk. Talán a halál is ilyen. – Magyaráztam, miközben szép lassan visszafordultunk a DH felé. – Hisz egészen addig Tamarának jó sorsa volt, nem? Ráadásul én azt hiszem, a Felleur madár szelleme rád is vigyáz. Gondolj csak bele! A szakadék, ahol megtaláltalak, a kígyó, ami megmart, az a puma... mindegyik végződhetett volna rosszabbul is.
- Talán igazad van – hagyta rám társam.
- Tudod mit Inferno drága? – mosolyogtam lovamra, hogy oldjam a hangultot. – Holnap én mesélek neked. Ez a furcsa emlék-mutogatós dolog biztos működik a másik irányba is!
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont + 15pont
|
Gyanúsan Renée-mentes reggel, én és a pézben úszkálás, Diavolo mérges, kiderül lovam teljes neve, a világ legrosszabb vitapartnere, szerelem van a levegőben, kiruccanás a Szellem-földre, kellemes esti program
A reggelem olyan eseménytelenűl telt, mint még soha. Komolyan, én voltam a legjobban lesokkolva, mikor megláttam, hogy úgy fél tíz van, kinn tombol a szélvihar, és hulla csönd van az egész szálláson. Az egész olyan furcsa volt, hogy még akkor is gyanakodva, valami hatalmas terror támadásra számítva – Renée részéről, természetesen – lestem a többieket, mikor beléptem az ebédlőbe.
Cindy, Elissa, Della és Jacob. Szemrevételeztem a jelenlévőket, hatalmas megnyugvással. Közülük egyikből sem néztem ki, hogy vérszomjas gyilkosként esnének nekem, úgyhogy rögtön nyugodtabban huppantam le Cindy és Elissa közé, elkobozva Els tányérjáról az egyik guszta szendvicsét.
- Hé Nerina, csinálj magadnak! – morrant fel, miközben próbálta visszacsaklizni tőlem a szenyát. –Hihetetlen, mennyire lusta vagy!
- Családi vonás... – vontam vállat vigyorogva, aztán gyorsan belekortyoltam Cindy teájába – Barackos-fahéjas? Pfúúúj...!
- Nerina! Bakker, milyen csóringer vagy! – Cindy, szavait nyomatékosítva, bögréjével spontán a fejemre koppantott. – Pedig úgy tudtam, te úszkálsz a pénzben...
- Az nem dúskálsz? – vigyorgott rá az asztal másik feléről Della, beleharapva a kifliébe.
- De. – Adtam neki igazat, de azért válaszoltam Cindynek is. – És igen, de csak nyáron, mert télen hideg van hozzá, tudod.
- Kac-kac, milyen vicces vagy...
- Köszi, tudom.
- Nerina!!!! – kiáltott rám mindenki egyszerre.
- Mi van? – vigyorogtam körbe. – Mit tettem?
- Semmi, csak... áh, tudod, hogy hihetetlenűl fárasztó tudsz lenni? – Elissa próbált szigorúan méregetni, de láttam, hogy a szája gyanúsan mosolyra görbül.
- Igen? Én azt hiszem, még van mit tanulnom Renéetől... – merengtem el – De már elkezdtem a tanulást, most már gond nélkül meg az, hogy „Kaja,kaja,kaja“!
Hirtelen mindenki olyan gyilkos pillantást vetett rám, hogy jobbnak láttam nagyon gyorsan befogni, és rövid úton felszívódni.
Kinn kutyahideg volt, úgy fújt a szél, hogy csodáltam, hogy még nem fújt el és épségben elértem az istállóig. Bent kellemes, kissé füledt meleg várt, azzal a leírhatatlan istálló illattal, ami számomra már a második otthon érzését keltette.
- Szép jó reggelt ördögfiókám! – köszöntem lovamra, aki már türelmetlenkedve várakozott rám.
- Mindjárt neked is olyan szép lesz, hogy csillagokat fogsz látni! – morrant rám Diavolo, játszva a nagy sértődöttet. – Tudod, hány óra?
- Hm... lassan tizenegy – adtam meg a választ vigyorogva. – Nyugi már, így is állandóan együtt töltjük a szabadidőnket. Lassan félek, hogy elegem lesz belőled!
- Pfff, még hogy belőlem, eleged? – nézett rám lesajnálóan, szemei vidáman csillogtak, miközben belement a játékba. – Kizárt. Én a nagy és csodálatos Diavolo ab Infernis vagyok, sörényeben az Élet tollával, mögöttem a Felleur madár vigyázó lelkével! Az egyedüli személy, akiből valakinek is elege lehet, az te vagy, Nerina Blake.
Megmosolyogtam Diavolo hirtelen levágott beszédét. Az egész olyan vicces-ünnepélyesre sikerült, hogy kibukott belőlem a kacagás, mire lovam rosszalóan dobálni kezdte a fejét, orrával meg fojtonosan engem böködött.
- Diavolo ab Infernis? – ismételtem, miután újra levegőhöz jutottam, és megbizonyosodtam róla, hogy Diavolo nem szándékozik fenékbe rúgni. – Ördög a pokolból? Ne mondd, hogy ez a teljes neved!
- Miért, talán nem tetszik? A tiédnél ezerszer jobb! Milyen név már az, hogy Nerina Blake?
- Nem mondtam ilyet, hé! – csaptam meg játékosan, miközben körülötte sürögtem-forogtam, végeztem a teendőimet. – Szerintem... hm, igazán találó. Ezentúl Infy-nek foglak hívni, úgyis kellett már egy jó kis becenév neked!
Diavolo úgy kapta fel a fejét, mint akinek most jelentették be, hogy perceken belül lenyakazzák.
- Neeee.... nem teheted ezt velem! – kezdett heves ellenkezésbe, na meg toporzékolásba. – Én egy büszke vezérmén vagyok, nem holmi rózsaszín my little pony!
- Ahogy óhajtod... – vontam vállat, kisétálva a boxból. Diavolo kíváncsian követett. - ... Infy!
A válasz egy figyelmeztető fogsor csattanás volt a hátam mögött. Gyanítottam, hogy lovam most igazán szépen sunyít rám, szemei meg villámokat szórnak. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem fordultam hátra, hanem csak kisétáltam az istállóból. Ménem persze a nyomomban, neki is kellett a mozgás.
Az edzésünk után, amit a réten tartottunk, visszasétáltunk az istállókhoz. Persze egész úton egymást oltogattuk, ami vicces volt, de egy idő után úgy lefárasztott, hogy úgy éreztem, az agyam kifojik a számon keresztül, mint egy zombinak. Ha még nem civakodtál Diavolóval – vagy úgy általában egy igen makacs és ravasz, robosztus vezérmén musztánggal – akkor nem tudod, hogy ennél rosszabb vitapartnered nem is akadhatna az egész világmindenségben. A végén úgyis rávesz, hogy te add fel, és ez nem tesz jót egy fejlődő egónak, mint amilyen az enyém.
- Utálok veled vitatkozni, csak hogy tudd... – morogtam az orrom alá, de Diavolo meghallottam, ugyanis kárörvendően felnyerített.
- Nézd a jó oldalát! Te a nap 24 órájában tanulhatsz a mestertől.
- Nahát, ez tényleg a jó oldala! Egy vén, zsörtölődő „mesterrel“ töltöm a napjaimat, micsoda felemelő élmény– gúnyolódtam, mire Diavolo a hajamba csípett. – Hé, ez fáj! Engedj te ördög!
Ekkor furcsán vicces dolog történt: az istállóból Alice és Summer baktatott ki, és egyenesen felénk tartottak. Nem, ez tényleg nem furcsa, tudom, de ahogy Diavolo lereagálta a helyzetet, na az, az igazán mosolyogni való volt.
Amint meglátta a kancát, – mert gondolom, nem Alice becses személyének parádézott – rögtön kihúzta magát, büszkén felcsapta a fejét, és sokkal nemesebbre, peckesebbre fogta a járását. Lenyűgüző látvány volt, de nem bírtam ki veszett mosolygás nélkül, hisz mégis csak az én egyetlen drága lovacskámról volt szó, aki nagyon úgy tűnt, hogy szerelembe esett.
- Hahó Alice! – köszöntem rájuk. –Sunny már nagyon szépen néz ki!
A fakó kanca tényleg nagyon szép volt, megértettem, hogy Diavolo miért van oda érte. Alice megállt velünk szemben, kicsit beszélgettünk, de fél szemmel közben állandóan lovamat figyeltem. Diavolo persze el volt foglalva Sunny elbűvölésével, és azt is le mertem volna fogadni, hogy gondolatban épp beszélgetnek.
Mikor végül az Alice-Sunny kettős tovább indult, Diavolo furcsán csillogó szemekkel sétált vissza az istállóba.
- Höhö, na mi van, csak nem megtetszett a kis kanca? – vigyortam lovamra, biztos távolságból.
- Mi? Ezt hogy a fenébe szűrted le? – sziszegett rám lovam idegesen csapkodva a fejét. – Hozzám nem való egy gyenge kancácska!
- Love is in the air! – dúdoltam táncikálva, miközben villámgyorsan elugrottam Diavolo dühödten csattanó fogsora elől. Tudtam, hogy nem akar bántani, csak figyelmeztetésnek szánta, úgyhogy nem is vettem olyan komolyan. – Még vissza nézek, te hősszerelmes! Viszlát Infy!
Ígéretemet betartva, úgy késő délután körül visszanéztem hozzá, és mivel úgy láttam, megbékélt velem kapcsolatban, közös erővel azt határoztuk, hogy terepre megyünk, mielőtt bevágnánk a szunyát. Mikor kiértünk az erdőbe, épp láttuk Everéket elügetni valamerre, így gondoltam, követhetnénk őket. Mint kiderült, a Szellem-földre vetődtünk, ahol összefutottunk Elissával és Libbel, ráadásul később Geriék is csatlakoztak hozzánk. A hely minden tekintetben érdekesnek minűsült, furcsa volt ott járkálni, ezt még Diavolo is simán elismerte nekem.
Este, miután visszatértünk a túráról, szinte rögtön aludni tértünk, én majdnem a szénába ájultam, de Diavolo közölte velem, hogy ma nem kívánja a társaságomat – még estére is. Úgyhogy feltipliztem a szobámba.
Persze csak az után, hogy leültem a vidám társasággal vacsorázni. Aznap Cindy főzött, isteni nutellás palacsintát varázsolt nekünk, még most is áldom azért a kulináris élményért! Vacsi közben Danny mellett ücsörögtem, és vagy vele beszélgettem, vagy Renéevel röhögtünk, válogatott dolgokon. Ha gonosz lettem volna, akkor megemlítem a többieknek Diavolo szerelembe esését, de nem volt szívem hozzá, így inkább mélyen hallgattam a dologról.
A vége az lett, hogy az estémet Danny szobájában töltöttem (olyan nagyon bizonygatta, hogy szegény szerencsélten milyen egyedül van abban a nagy szobában, nem tudtam ellenálni neki!). Meglepő, hogy az ember mennyire nyugodtabban alszik el egy olyan ember karjaiban, akit szeret és akiben teljességgel megbízik...
Válasz:
+ 20 pont
|
Rég volt olyan reggelem, hogy kipihenten, békésen, és magamtól ébredtem volna, és még mielőtt azt hinnéd, ez pont egy ilyen reggel volt, ki kell ábrándítsalak, hogy abszolút nem így volt. Mai ébresztőm nem más volt, mint Phil.
- Nina, Nina, Nina, Nina…! – hajtogatta, miközben rám ugrott, és egész nyugodtan lónak használt.
- Úristen… ki engedett Renée közelébe?
Az én reakcióm annyiból állt, hogy átfordultam a másik oldalamra. Rögtön megbántam tettem, ugyanis hamarosan két apró ököl kezdte püfölni a fejem. Alkalom adtán, a hajamat is jól meghúzta.
- Nina, Nina, Nina! – A kántálása lassan jobban emlékeztetett a tűzoltó autó szirénázására, mint saját nevemre, de azért hatásos volt, mert úgy két perc alatt felkeltem. – Na, mi van már? Jó édesanyádat hol hagytad?
- Ejment! – Phil sikítozott örömében, mikor felkaptam az ölemben és megpörgettem.
- És itt hagyott téged? – csodálkoztam, miközben már lefelé siettem a lépcsőn. – Csúnya, rossz Sarah!
Phil úgy vigyorgott, mint aki mindent tud.
Lent az ebédlőben már lézengett a nép: ott volt Della, Cindy, Shane, Ever és Alice, egyike az újaknak. A lány ugyanúgy Élet tollát kapott, mint anno én: ettől kicsit úgy éreztem magam, mintha vesztettem volna különlegességemből, úgyhogy kicsit talán keményen viselkedtem vele, mikor először találkoztunk. Tudom, most jön a „gonosz-gonosz Nerina” rész, és igen, megérdemlem! De az egyik nagy hibám a gőg, amin nem igazán tudok változtatni, bármennyire is szeretnék.
Szóval miután mi is befutottunk és üdvözöltük a többieket, leültettem Philt a székébe, én meg előkotortam valami kaját – magamnak és a kiskrapeknek is.
- Na mi van Nerina, anyukát játszol? – szólt közbe Shane, a vállam fölött kukucskálva a hűtőbe.
- Ó, hidd el Shane drága, azt nekem nem kell játszanom! Melletted mindig úgy érzem, mintha egy retardált kétévesre vigyáznék! – vágtam vissza. Közben Shane úgy vigyorgott, mint egy tejbetök, úgyhogy „véletlenül” sikerült meglöknöm a könyökömmel, hogy bögréjének tartalma összecsókolózzon a padlóval. – Jaaj, bocsánat!
Shane mormogott valami olyasmit, hogy „nők, ki érti őket”, aztán elviharzott valami felmosórongyért. A csajok elismerően vigyorogva néztek rám, úgyhogy én bemutattam egy szabályos, kecses pukedlizést, a konyha közepén, mire kitört a tapsvihar. Phil még sikongatott is, ahogy odamentem hozzá és elé tettem a pépet.
- Mi ez a zűr? – lépett a konyhába Danny, kezében a naplójával. – Ó, Nerina! Gondolhattam volna…
- Naaaa… ez fájt! – böktem oldalba, mire ő magához ölelt és egy apró csókot nyomott a számra. - Én a helyedben előbb Renéere gondoltam volna! Ha megtudja, hogy nem rögtön rá gondoltál, amikor valami zűrt sejtettél a közelben, hát akkor szimplán és röhögve kibelez.
Tájékoztatásom után Dannyvel egymás mellett foglaltunk helyet, és megkezdtük reggelinket, ami Ever által készített tojásrántotta maradék volt. Minden simán ment, egészen addig, míg Phil el nem kezdett hisztizni.
Nyilván unatkozhatott, miközben mi még nagyban reggeliztünk, ugyanis azt vettem észre, hogy egy hatalmas PLACS! Kíséretében a homlokomon landol egy adag ragadós – az üveg szerint mangós – bébitáp. A szép találat miatt Phil igen vidám lett.
- Piszok! Piszok! – hajtogatta, miközben két kicsi kezével az etetőszéket verte. – Ragadóós piszok!
- Jesszus, olyan vagy a bányarém! – röhögött fel Shane, aki azóta visszatért a felmosóronggyal, és mindent látott. – Haha, ha én is bekennélek…
Az már nem derült ki, hogy mivel szeretne engem bekenni, ugyanis a következő pillanatban Shane fejéről is a gusztustalan trutyi kezdett csorogni. Erre kitört a röhögés, mindenki Phil csodás célzó képességét dicsérte, a kisfiú meg vidáman lóbálta a lábait. Azonban elég hamar elunta a sikerét: ekkor elkezdte rángatni a pulcsim ujját, és azt kiáltozta, hogy „unatkozom!”, vagy valami ilyesmi.
- Nyugi kölyök, mindjárt viszünk anyádhoz! – borzolta fel Danny Phil haját, mire az dühösen megütögette őt.
- Oda aztán biztos nem! Sarah jó korán elment, valami szomszédos istálló beteg lovait kellett megnézze, Philt meg ránk hagyta – számolt be a helyzetről Ever, kávét szürcsölgetve.
- Ne mááár! És eddig ki vigyázott rá?
- Én, én! – nyújtotta a levegőbe Renée a kezét, mire elborzadva néztem rá. – Hé, ennyire rossz bébicsősz nem vagyok!
- Aha… akkor mi a csudát keresett Phil nálam?
- Ha nem tetszik, ahogy vigyázok rá, csináld te! – vágta hozzám szőke barátnőm, és ezzel felállt az asztaltól.
Én morgolódva bár, de elfogadtam a dolgot. Mit volt mit tennem, muszáj volt rá vigyáznom, hisz a többieknek mind dolguk volt, – fene a fajtájukat, tudom, hogy csak ki akartak bújni a felelősség alól! – Renée kezébe pedig ép elméjű ember nem adna kétévest. Csak remélni tudtam, hogy Phil jól el van a lovakkal, mert nekem tőle függetlenül muszáj volt kimennem Diavolóhoz. Ezt amilyen gyorsan csak tudtam, közöltem is vele.
- Gyere Phil, megyünk játszani a pacikhoz! – kaptam ölembe. Danny velem együtt felállt az asztaltól. – Lássuk, szereted-e a lovagolós játékot!
Az istállóban aztán Danny vette át Phil örzését, miután én bemutattam Diavolónak, aki úgy reagált a kis srácra, hogy jobbnak láttam, ha Phil többé még a nevét sem ejti ki lovamnak. Dark – Danny fekete ménje – már sokkal barátságosabban fogadta a kicsit, akit Danny rögtön felültetett lova hátára. Phil kacarászva csapkodta szerencsétlen ló hátát. A legvicesebb az egészben az volt, hogy Prince még élvezte is a dolgot.
- Hát nem aranyosak? – kérdeztem lovamtól, a két fiút és a lovat nézve, lágyan mosolyogva.
- Pff...! Az a nyamvadt ló nem más, mint egy retardált evolúciós félreértés, az a kölyök meg egyszerűen fárasztó. Rémesen fárasztó... – véleményezte őket igen kedvesen Diavolo. – Danny pedig egy nyálas pióca.
- Hé, Diavolo, lehetnél kicsit kedvesebb! – paskoltam meg lovam hátát, mire ő felnyerített, és utánam kapott. – Ne csípkedj!
- Dijavló, Dijavlóóó! – Phil, Prince boxa előtt ácsorgott, miközben Danny nadrágját ráncigálta. Barátom már lekapta a mén hátáról, persze csak is Dark Prince épsége miatt. – Dijavlóóóó.....!
- Ó, nem, nem, maradj ott, te rémes, apró szörny! – Diavolo elkezdett hátrálni a boxába, miközben Phil egyre közeledett felé. Danny el volt foglalva lova ápolásával, úgyhogy magamra maradtam.
- Phil, Diavolo... ööö... szóval ő veszélyes paci, vele nem szabad játszani – próbáltam megmagyarázni neki a dolgot, miközben elé szaladtam, és felkaptam az ölembe. – Lehet, hogy bántana.
- Mijér? – Apró ökleit ütemesen csapkodta a hátamnak.
- Mert csúnya – válaszoltam, küldve egy „ezt igazán megérdemelted“ pillantást ménemnek.
Ezután Philt leültettem a szalmakazalba, én meg elmentem a lapátért meg a vödörért, hogy kitrágyázzam a boxot. Fogalmam sincs, hogy történt, de mire visszaértem, Philt már Diavolo sörényébe kapaszkodva találtam.
- Cépp paci, marad! – ordibálta a kisember, kétkézzel húzva lefelé Diavolo fekete sörényét.
- Úristen, Nerina, szedd le rólam! Ez egy állatkínzó! – Ménem hörögve csapkodta fel-le a fejét, de Phil csak nem engedett a szorításból. – Szedd le, vagy a kölyök meglátja a világ végét!
A kezdetleges ijedelmem után végül lehámoztam Philt Diavolo sörényéből – a fiúcska kezében egy jó maréknyi sörényszőrrel, amit szerencsétlen lovamtól tulajdonított el – és úgy döntöttem, míg én edzek Diavolóval, Philt Dannyvel hagyom. Danny simán elvállalta a babavigyázatot, a pálya széléről figyeltek minket, Prince társaságában. Phil a mén hátán ücsörgött (néha álldogált, és ugrált) és elragadtatottan figyelte, miközben én és Diavolo ugratunk. Diavolo állandóan unott és becsmérlő gondolatokat küldözgetett felém, megjegyzéseket téve a „nem megfelelő társaságomról“. Az elején még próbáltam csitítani, de a végére rájöttem, hogy csak koptatom a szám (izéé... az agyamat), és inkább kizártam a fejemből, egy időre.
Edzésünk után átvettem Dannytől Phil pesztálását, Diavolót meg a legelőn hagytam. Mivel Phil valami izgalmasat akart csinálni, kimentünk az erdőbe sétálni. Én mutogattam neki mindenféle lábnyomot, vagy a fák, virágok nevét tanítgattam neki, de persze ő abszolút nem figyelt rám. Leginkább az foglalkoztatatta, hogy miért nincsenek tigrisek az erdőben, de az erről szóló magyarázatomat teljeséggel figyelmen kívűl hagyta.
Kis túránk után visszasétáltunk a legelőhöz, ahol én megkerestem drága lovamat. Hogy hol találtam rá? Valahol a világ végén, a fák között, egy hatalmas, írtó sáros pocsolyában.
- Neeee, Diavolo! – fakadtam ki, miután megláttam, mit csinál. – Neee, neeee! Fogadni merek, hogy ezt Samtől tanultad!
Diavolo ártatlan szemekkel meredt rám, ami történetesen igazán vicces volt, tekintve, hogy épp háttal a pocsolyában, az ég felé dobott patákkal pislogott felém. Az egész ló tiszta barna volt, komolyan, ha valaki akkor látta volna először, simán elnézte volna egy sötétpej lónak, vagy ami mégrosszabb, egy őznek.
- Na, gyere, szedd össze magad, te malac! – ütögettem meg a farát, mire lovam méltatlankodva felpattant. Már épp bevágtam volna az „én győztem“ dumám, mikor Diavolo hirtelen rántott egyet a kapucnimon, mire én is a sárban végeztem.
- Rossz malac, nagyon-nagyon rossz malac! – hisztiztem, az arcomról törölgetve a sarat. Lovam mellettem feltűnően jól szórakozott, így az első adandó alkalommal megdobtam egy sárgolyóval. – Nesze neked!
Ebből aztán kialakult a ló-lovas sárcsata. Aki kívűlről figyelt volna minket, tuti, hogy hülyének néz, mert ugyan ki az a normális ember, aki egy pocsolyában birkózik a 172 centi marmagasságú, monstrum musztángjával? Na látod, senki.
Végül Diavolónak sikerült legyűrnie, ami szép teljesítmény úgy, hogy az embernek (pardon, lónak, vagy malacnak, ahogy tetszik) négy patában végződő lába van. A sárban fetrengve lihegtünk egymás mellett: mindketten csupa sár voltunk, és bármennyire is próbáltam haragudni ménemre, kitört belőlem a nevetés.
- Emlékeztess, hogy ezt soha, de soha többet ne csináljuk! – nyögtem, miközben feltápászkodtam a sárból, Diavolóval egyetemben. – Tiszta mocsok vagyok!
- Meg vagy őrülve?! Ebből hagyományt kell csinálni! – böködött meg sáros orrával Diavolo. – Évente párszor megrendezhetnénk, „Lovas kontra ló - barátságos sármérkőzés“ címen.
- Te jó ég, hány órát töltöttél együtt Xamirával? – csóváltam meg a fejemet, miközben visszasétáltunk Philékhez. – Komolyan, el kéne tiltsalak tőle! Csak a rosszat tanulod.
- Sam egy meg nem értett zseni – bólintott komor tisztelettel Diavolo, azután vadul elvigyorodott (nekem legalábbis nagyon úgy tűnt) – Hallottál a tegnapi geris ügyéről?
- Nem, de nem is érdekel! – vágtam a szavába, hisz láttam, hogy mindjárt elkezdi ecsetelni a kanca legújabb csínytevését. – Na, gyerünk, indulás fürdeni!
Phil és Danny erősen meglepődtek rajtunk. Láttam, hogy ki akarnak röhögni bennünket, és valószínűleg Diavolo is láthatta, ugyanis a következő pillanatban – pontosan a két fiú előtt – megrázta magát. Így a rajta lévő sár 40% átkerült rájuk. Ezen én kezdtem kacagni.
- Most már mindannyian koszosak vagyunk! – vigyorgott rám Danny, kisimítva sártól ragacsos hajam a szememből.
- Hála Diavolónak! – tettem hozzá vigyorogva.
- Hála a te zseniális, vad musztángodnak!
Jó egy órával később mind a négyen csillogtunk a tisztaságtól. Diavolo a boxában álldogált, én meg Dannyval és Phillel a nappali kanapéján ücsörögtem, popcornt rágcsálva. Valami filmet néztünk, amiben egy csaj épp hisztériás rohamot kapott, amiért nem találta a cuksi rózsaszín ruciját. Danny unalmában a hajammal játszott, Phil viszont minden figyelmét a tévére fordította.
Jut eszembe, Phil. A kölyök teljességgel lefárasztott! Ha minden kétéves ilyen hisztisen fogadja a fürdést, mint lehetőség, akkor én köszönöm, de nem leszek anya. Phil a világ legnagyobb hisztijét csapta ki, és mindent kitalált (és ki is próbált), hogy ne vihessük a kádba. Végül úgy került bele, hogy Dannyt belelökte a gőzölgő vízbe, de szerencsétlenségére a fiú magával rántotta. Így – bár nyavalyogva és nehézkesen – megmosdattuk a kis ördögöt.
- Ó, helló fiatalok! – Az ajtó csapódott, és Sarah lépett be a nappaliba.
- Jaj, de jó, hogy itt van doki! – pattantunk fel egyszerre Dannyvel, magunkkal rángatva a kis csibészt.
- Nahát, még soha seki sem örült annak ennyire, hogy feltűntem a színen! – Sarah meglehetősen csodálkozva nézte, ahogy a kezébe nyomjuk Philt, aki még mindig a tévét leste. – Mi történt?
- Igazán semmi, csak... fáradtak vagyunk – hárítottam mosolyogva.
- Hát, ha ti mondjátok! Köszönöm, hogy vigyáztatok Philre! Jó tudni, hogy ha esetleg elmegyek, van kikre bíz...
- NEM! – bukott ki belőlük egyszerre a tiltakozás, mire Sarah még meglepetten pislogott ránk. Jobbnak láttam szépíteni a helyzetet: - Izéé... ne-nem akarjuk, hogy Phil sokszor hiányolja az anyukáját, úgyhogy... ha nem muszáj, ne menj el, mert... izé...
- Oké skacok, nekem dolgom van – zárta rövidre a nő a kínos beszélgetésünket, megsimogatva Phil buksiját. – Jó szórakozást a filmhez!
Ezzel felszívódott. Mi meg ott álltunk Dannyvel és csak bámultunk egymásra, mint sült hal a tengerben. Szinte egyszerre eresztettük ki a visszatartott lélegzetet, mire egymásra mosolyogtunk.
- Huh, végre! – dőlt hátra a kanapén Danny, magával vonva engem is. – Csend és béke! – Énekelte.
- Tudtad, hogy rémes hangod van? – nyújtottam rá nyelvet , de azért odabújtam hozzá. – Nézhetünk valami... értlemesebbet?
- Nem tetszik a Plázacicák a pácban 2? – tetette a sértődöttet Danny, mire gyengén megcsaptam. – Jó, jó, persze! X-men?
- Királyság! – örvendeztem felélénkülve. Mindig is imádtam az X-men filmeket. – De csak és kizárólag maraton formájában!
Így hát az egész esténket a tévé előtt töltöttük. A filmek közben egyre többen csatlakoztak hozzánk: mire a Farkast néztük, már Geri, Ever, Cindy, Alice, Elissa, Renée és Shane is ott nyomorgott a nappaliban, nagy részük a szőnyegen, mert mi kitúrtuk őket a kanapéról. A fenséges helyett mellettünk egyedül Elissa és Renée érdemelte ki. Előbbi azért, mert ő érkezett elsőként, utóbbi pedig akaratossága miatt.
A filmek után beszámoltam a lányoknak (egész pontosan csak a középosztályosoknak) a beszélgetésről, amit Angeli és Sarah folytatott le. Mindenki komoran, kissé ijedten fogadta a híreket. Azt nem említettem, hogy engem (pontosabban Diavolo nevét) személyesen is említettek. Elissa ötletelni kezdett, hogy mihez kezdjünk. Végül fáradtan indultam aludni, fejemben ezernyi ötlet és kérdés röpködött össze-vissza. Gerire gondoltam, aki tegnap tért vissza a kiképzéséről, egy Arany tollal a nyakában. Nem csoda hát, hogy álmaimban is mindenféle titokzatos, párbajozó lovakat láttam, s egy ízben Diavolo is megjelent, harci díszben, parázsló tekintettel és a szikrázó-fénylő Élet tollával a sörénében.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont + 15pont
|
Nem tudom, aludtál-e már istállóban, egy rakásnyi széna közé temetve. Ha igen, akkor úgy hiszem, nem esik nehezedre átérezned azt a világfájdalmat, amikor felkeltem: minden egyes porcikám sajgott, és alig bírtam mozogni, így végül Diavolónak kellett besegítenie. Miközben ő segített felállni, az én fejemben az járt, hogy akinek már a felálláshoz is lóhoz van szüksége, ott komoly gondok akadhattak.
- Mi van a lábaddal? – kérdezte lovam, mikor bemutattam neki csodálatos bicegésemet.
- Uh… nem tudom. Nem érzem. Hogy pontosítsak, a kezeimet sem érzem. És a te kígyómarásod?
- Kitűnően vagyok! Úgy gondoltad, ennyitől már a falnak megyek? – Diavolo úgy nézett rám, mint a világ legtudatlanabb emberére. – A feltételezés is sért!
- Hééé, tegnap még te rinyáltál nekem, hogy mi lesz veled! – vágtam vissza, beleborzolva lovam sörényébe, amibe egyébként a tegnapi buli folyamán bele kerültek Angeli mágikus gyöngyei. Csodásan mutattak Diavolo sörényében, bár ő megemlítette, hogy ettől, meg a sok festéktől kezdi úgy érezni magát, mint egy zsúr póni.
- Az csak azért volt, mert nem voltál hajlandó rám figyelni!
- Ez nyilvánvalóan azért volt, mert halálosan fáradt voltam.
- Ahhoz képest elég jót buliztál, nem?
Így, és ilyesféle képen martuk egymást ménemmel. Már előre láttam, hogy közöttünk az ilyen kis cukkolások a napirendünk pontjává fognak válni: amióta ugyanis lehetőségem volt Diavolóval cseverészni, azóta megmutatkozott a musztáng akaratos és makacs énje, na meg én is pont ilyen vagyok. De azt is láttam, hogy mi megértjük egymást, és ha kell, feláldoznánk még saját magunkat is a másikért. Talán ennek okát is roppant hasonló jellemünkben kell keresni.
Miközben megetettem-megitattam Diavolót volt időm gondolkodni. Sok mindenen. Eszembe jutottak a tegnapi nap eseményei: a másik dimenzióban látottak, a bulin és azután hallottak, egyszóval minden. Diavolónak azt hiszem, feltűnhetett furcsa hallgatagságom, mert miután leültem a boxajtóra, finoman megbökögetett az orrával.
- Diavolo, kérdezhetek… valamit?
- Kérdezz – láttam lovam szemében, hogy tudja jól, miről szeretném faggatni.
- Az a lány… akit láttam az emlékeidben, ő… az első gazdád volt? Még… a tűzvész előtt?
Nehezemre esett erről kérdeznem: a lány említésére furcsa keserűség kúszott fel a torkomon, szívemet pedig valahogy az irigység kezdte mardosni. Sose voltam az a „veszíteni képes” fajta, sem az a tipikusan osztozkodós, úgyhogy ezt nehezen viseltem. A tény, hogy Diavolónak régen volt még egy gazdája, akit szeretett, talán jobban, mint engem (a lány emlegetésére Diavolo szemében felvillanó mérhetetlen szomorúságot lehetetlen volt nem észrevenni…) egyszerűen keserűséggel öntött el.
Bármennyire is szégyelltem magam emiatt.
- Ő… nos, igen. – Diavolo egy percre lehajtotta a fejét: úgy tűnt, emlékek cikáznak át az agyán, de egy pillanattal később már ismét engem nézett. – Tamara Jacksonnak hívták, és olyan 16 lehetett, mikor ide került. Akkor még a lovak választották lovasaikat, és én őt választottam. Éreztem benne az Élet erejét, éreztem, hogy ő… olyan, mint én. Jól összeszoktunk, de az első vizsgáig sem jutottunk el. Még mindketten túl fiatalok voltunk: én alig voltam pár éves, talán három lehettem akkoriban, mikor Geri vizsgázni ment Lupennel. Tama nagyot álmodott: úgy terveztük, mi leszünk a DH leghíresebb párosa: mindenünk megvolt hozzá, ráadásul jó úton is haladtunk felé, de ekkor jött a baleset. Én hibáztam… megijedtem egy pumától a hegyekben, elrohantam. Tamának sem esett baja, azonban amint a szülei megtudták, mi történt, úgy érezték, lányuk veszélyben lenne itt a továbbiakban, ezért amilyen gyorsan csak lehet, elvitték. Út közben ütköztek egy kamionnal… Tama és egész családja meghalt. Honnan tudom? Hallottam, amikor Angeli és az akkori edző erről beszélgetett.
Az egész elbeszélése megrázott. Azt hittem, a lányt is a tűzvész üldözte el, s csak valami akadály miatt nem tudta még eddig felkeresni lovát. Hogy halott lenne, még csak meg sem fordult a fejemben.
- Sajnálom… - motyogtam, miközben odasétáltam lovamhoz, és átöleltem a nyakát. – Nem tudtam, hogy…
- Nem, nem baj. Egyszer meg kellett tudnod. Talán Angeli már tervezte is, hogy elmondja – Diavolo hangja fáradtnak és csüggedtnek tűnt: még sosem hallottam ilyennek.
- Kérdezhetek… még valamit? – szólaltam meg pár, néma perccel később. Diavolo bólintott. – Azt mondtad… érezted… érezted Tamarában az erőt. Mikor először találkoztunk, bennem is érezted? Választottál volna… ha lett volna lehetőséged?
Diavolo egy pillanatig hallgatott.
- Azt hiszem, igen. Tudod, nehéz volt nem megérezni a belőled áradó életerőt, miközben az Élet tollát szorongattad. – Itt kicsit megakadt, habozni látszott. - Először… nem is akartalak elfogadni gazdámul: azzal hitegettem magam, hogy csupán a toll miatt éreztem olyan erősen az Élet erejét, de a későbbiekben rá kellett jönnöm, hogy te magadban is sugárzod azt. Talán jobban, mint azelőtt Tama.
Percekig csak némán álldogáltunk egymással szemben. Tekintetem a semmibe révedezett, kezemmel szórakozottan a nyakamba akasztott tollal játszadoztam. Tamarára gondoltam, meg arra, hogy ha nem történik meg az a baleset, talán visszajött volna a tűzvész után, és felkutatta volna szeretett társát. És akkor én most nem állhatnék itt Diavolóval. Nem tudtam, hogy hirtelen sírjak, vagy nevessek a sors kifürkészhetetlen útjain.
- Hiányzik? – böktem ki végül, kerülve lovam barna tekintetét.
- Igen. Nem… néha. – Hangzott a zavart válasz. – Mielőtt megismertelek volna, és az után is egy kicsivel, még nagyon sokat gondoltam rá. De ahogy egyre inkább megismertelek... hm… azt hiszem, sikerült elengedjem az emlékét. A te segítségeddel.
- Örülök, hogy legalább… ennyiben hasznomat láttad – nyögtem ki végül, és éreztem, hogy szemeimet égetik a könnyek.
Diavolo produkált egy felháborodott horkantást, lábával a földet kapálta.
- Istenem Nerina! Nézz rám! – Rá néztem. A szemei hálától és szeretettől csillogtak, amik még sok más érzelemmel vegyültek. – Nem bántam meg, hogy a lovasom lettél. Soha, egy percre sem. Sőt… ha választhatnék közted és Tamara között, azt hiszem, téged választanálak.
Nem hittem volna neki, ha nem nézek a szemébe, ezt világosan éreztem. De a szemébe néztem, és tudtam, hogy igazat mond. Szavai annyira meghatottak, hogy ott helyben elsírtam magam.
- Én… Diavolo… köszönöm…! - hadartam összefüggéstelenül, könnyzáporok közepette. Arcomat teljesen lovam sörényébe temettem: nem akartam, hogy más is sírni lásson.
Ménem türelmesen, és felettébb nyugodtan kivárta, míg abba hagyom a sírást, aztán bátorítóan megbökdösött, én meg rámosolyogtam.
- Tudtad, hogy te vagy a legangyalibb, legrendesebb ördögfióka a világon?
- Sejtettem. Nálam nincs jobb – heccelt Diavolo, játékosan a pólómba kapva.
- Ez vitathatatlan, persze… - hagytam rá vigyorogva, könnytől maszatos arcomat törölgetve. – Mit szólnál, ha kimennénk terepre? Mondjuk valamerre a tengerparton?
- Jól hangzik. Rám férne egy kis nyugalom.
Ezzel a dolgot meg is beszéltük. Rövid rákészülés után már lóháton voltam és a tengerpart felé vágtattunk. Diavolo (hála a vizsgának és a mágikus gyöngyök erejének) sokkal gyorsabb és kitartóbb lett, így az út is rövidebbnek tűnt. Közös döntés alapján a Szigetcsúcshoz mentünk, ott tényleg nem zavarhatott minket senki sem.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
|
Végül Elissávval és Cindyvel együtt tértünk vissza a DH-ba. Az istállóknál aztán elválltak utjaink: Elissával mi rögtön mentünk, hogy leápoljuk és lecsutakoljuk lovainkat, na meg, hogy megetessük őket. Diavolo már elég éhes volt, ezért kimondhatatlanul türelmetlenűl és – most, hogy már kitűnően értettem, mit mond –undokul viselkedett, de nagy nehezen sikerült elvislejem drágámat, miközben állandóan arra gondoltam, hogy „Ne légy rá dühös Nerina, ő egy ártatlan kis angyalka“. Miután elrendeztem körülötte mindent elbúcsúztam tőle. Az istállóból kifelé menet Diavolo még utánam szólt:
- Hé, és mi lesz a kigyómarásommal? – elég önelégülten csengett a hangja ahhoz, hogy ne foglalkozzak túlságosan komolyan a panaszkodásával.
- Ráér holnap is! – kiáltottam vissza, aztán tényleg eltűntem az istállóból.
A szállás felé menet aztán mind a négyen összetalálkoztunk, mi vizsgázók. E miatt egy pár percig meg is álltunk, meséltünk egymásnak, és gyanítom, tovább is álltunk volna egyhelyben, ha hirtelen nem dugta volna ki a fejét Geri az ajtón.
- Itt vannak – sóhajtotta (hééé, mi az, hogy itt sóhajtozik nekem? Ha én sóhajtoznék egy ilyen nap után, na azt megérteném! De hogy ő?)
- De örülsz nekünk! – vigyorogtam rá csipkelődve, de aztán Geri gratulált nekünk meg minden. Aztán Renée olyat tett, ami életre szóló élmény volt: megölelte Gerit!
Végül pedig összeölelgette az egész DH-s társaságot, akik összegyűltek körénk, hogy gratuláljanak nekünk. Szomorú belenyugvással vettem észre, hogy Lil, apa és Danny nem jöttek gratulálni. Persze, már elutaztak...
- Biztos megkéselt, miközben átölelt... ez biztos csak egy trükk! Lehetetlen, hogy Renée... – hallottam magam mellett edzőm hitetlenkedő hangját.
- Igen Geri! Mi is csodálkoztunk... Renéeből kihozta a másik dimenzió az angyalkát – vetettem fel vigyorogva, amolyan „Renéetől tuti, hogy a félelmetes és rossz emlékei is megijednek“ alapon.
Ever meg Elissa még elviccelődtek a szőkével, aki most meglepően nyugodtan, mosolyogva hallgatta őket. Tényleg, egyszer sem volt gyilkolásra hajlamos megnyilvánulása, ami tőle csodás teljesítmény. Ezért még egyszer gratulálnom kell annak aki (vagy ami) ezt tette vele. Mert ez biztos, hogy nem magától jött...
Ahogy bementünk az étkezdébe minden megváltozott és elő lett készítve a nagy bulihoz: a nappaliban mindent eltoltak a falhoz, középen egy hatalmas, megterített asztal állt, rajta finomabbnál-finomabb ételekkel (amilyen éhes voltam, ezt látásból is megállapítottam, de kapásból) és egy csodás tortával. Mint kiderült, nem Geri sütötte, úgyhogy ezért jól fejbekólintottam edzőmet egy papírtányér + papírpohár kombóval a kezemben, de azért a torta még nagyon finom volt. Úgy is, hogy tudtam róla, Sarah sütötte.
Legnagyobb meglepetésemre, miután leültünk az asztalhoz, Danny is megjelent valahonnan fentről, egy apró dobozkát rejtegetve a háta mögöt, persze olyan ügyesen, hogy mindenki egyből kiszúrta. Egyenesen odajött hozzám, én meg teljesen ledöbbenve és meghatottan álltam előtte.
- Nerina, ez egy kis apróság tőlem neked! – vigyorgott rám szerelmem, felém nyújtva a zöld-narancssárga színekben tündöklő dobozkát. – Amiért élve visszatértél a vizsgáról!
- Milyen bizakodó volt valaki! – nevettem el magamat, ahogy Danny nyakába csimpaszkodtam és hosszan megcsókoltam. – Köszönöm!
Eme jelenetünket természetesen az egész társaság végignézte, amit én csak akkor vettem észre, mikor elszakadtam Dannytől, aki közben helyet foglalt jobbomon, közvetlenűl Shane mellett. Mondanom sem kell, kicsit zavarban voltam, de a többiek olyan önelégülten vigyorogtak rám, hogy muszáj volt elnevessem magamat.
Miközben a többiek tovább beszélgettek én kibontottam a meglepetésemet. A dobozka egy csodálatosan megmunkált, finom ezüstkarkötőt rejtett, amin különböz alakú medálok csüngtek: volt rajta egy ló, aki valahogy kísértetiesen hasonlított Diavolóhoz, aztán volt egy toll, egy apró skorpió, meg egy mancsnyom. Hihetetlenűl szép volt, és Dannyről el tudtam képzelni, hogy direkt nekem csináltatta.
- Jézusom, Danny, ez... csodaszép! – hebegtem. – Igazán nem kellett volna, tudod, hogy...
- De igen is kellett! Hogy legyen valamid, ami mindig rám emlékesztet – vigyorgott rám, bekapva valami sajtos tekercset.
- Látom hajthatatlan vagy! – mosolyodtam el, közbe pedig felcsatoltam a kis ezüst ékszert a kezemre. – Amúgy mesélj csak, miért vagy te még mindig itt?
- Ó, ez fájt! – kapott Danny drámaian a mellkasához. – Szóval csak arra kellek, hogy méregdrága cuccokat vegyek neked, aztán elküldesz?
- Hülye! – löktem oldalba, mire végre méltóztatta folytatni. – Eldöntöttem, hogy itt maradok. Lil visszament, tudod, ő fél a lovaktól.
- Ja, mintha te annyira szeretted volna őket – vontam fel a szemöldökömet.
- Hát, te megszeretetted velem a lovakat. Annyit meséltél Diavolóról, meg ismertelek én már a galoppos időszakodban is, tudom milyen...
- Oké, oké! Szóval itt maradsz? – Most valahogy nagyon nem akartam, hogy felemlegesse a múltat. Most nem. – Milyen tollad van, és melyik lovat keresed?
- Tisztára, mint egy kivallatás! – kuncogott fel Danny, de azért készségesen felelt nekem. – Igen, szél és Dark.
- Óóó...! Hát, üdvözöllek a csapatban! – mosolyogtam rá teljes fogsorommal, mire ő sunyin elvigyorodott. – Jaaj, ki ne nyisd a szád, ismerlek, mint a rossz pénzt!
- Kis gondolatolvasó – Danny egy pillanatig magához vont és megpuszilt.
Ezután az ünnepi party a lehető legjobban zajlott. Mindenki evett-ivott és az asztal másik végén ülővel kiabált. Összeségében olyanok lehettünk, mintha most léptünk volna ki a Bazinagy görög lagzi című filmből, legalábbis én nagyon úgy éreztem magamt, de nem zavart.
Aztán mindenki táncolni kezdett, amitől az egész parti még őrültebb lett. Egyszer láttam, ahogy Shane és Renée együtt ugrálnak valami rockszámra, ezt rögtön megosztottam a mellettem ülő Elissával is, aki kajánul vigyorogva elkattintotta az Angelitől elkobzott fényképezőgépet.
- Így ni! Majd ha Renée magához tér ebből a „szeretem a világot“ válságából, megmutatom ezt neki. Vicces lesz! – örvendezett előre barátnőm, mire mosolyogva megcsóváltam a fejem.
- Csak vigyázz, nehogy kitörjön a III. világháború!
A legvicesebb mégis Sarah doktornő volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen részegre képes lesz leinnia magát. A sörösüvegével mutogatva konferálta fel a különböző zeneszámokat: a harmadik ilyen alkalomnál már mindenki dőlt a röhögéstől, úgyhogy elég drámai hatást keltett a beszéde.
- ... és szurkoljunk, hogy legközelebb Geri is letegye végre az első vizsgáját!
Bumm! Mintha valaki lehalkította volna a társaságot. Sőt, ez inkább némítás volt. Mindannyian dermedten bámultunk egyfelé: Gerire. Ever, aki épp vele táncolt szintúgy megfagyott a mozdulatban. Geri nyakát átkulcsolva pislogott a döbbenettől letaglózva. Geri persze próbálta menetni a helyzetet, de mindenki átlátott rajta. Főleg Ever.
Végül edzőnk elmondott mindent. Azt, hogy eredetileg nem is Indi volt a lova, hanem Lupen, egy kanca, akivel 15 évesen nekiindultak, hogy letegyék első vizsgájukat. Átlépve a másik dimenzióba Geri megrettent, és Lupen az életét áldozta gazdájáért. Indi Lupen csikója. A vallomás végén Geri kirohant. Ever és Angeli utána.
- Hát, gondolom, itt a vége a bulinak... – mormolta Renée maga elé. Nyilván nem az egész társaságnak szánta szavait, de a nagy csendben mindenki hallotta.
Mindenki egyszerre kezdett szedelőzködni, meg jó éjt kívánni a többieknek. Senkiben sem volt erő, hogy ezek után eltakarítsák a party maradékait, így mindenki lelépett aludni. Legszívesebben én is mentem volna már, de közben megbántam, hogy csak úgy otthagytam lovamat, hisz azért mégis megharapta egy kígyó... a minimum, hogy kinézek hozzá, hátha kell valami. Ám ekkor valami megállított.
A teraszon Sarah cigizett, és épp Angelivel beszélgetett. Először simán csak oda akartam nekik köszönni, és elmenni mellettük, de aztán meghallottam Angeli dühös hangját. Muszáj volt megtorpanjak. Sarah Geriről és valami Drake-ről beszélt, aki majd rápróbálja beszélni edzőnket, hogy próbálja meg újra a vizsgát. Aztán a beszélgetés áttért hevesebb vizekre: egy Nate nevezetű alakról fojt a vita, meg valami kirobbani készülő párbajról, és arról, hogy ő nem szeret a másik dimenzióba utazgatni, valamint képtelen egyesíteni.
Nem terveztem, hogy hallgatózok, komolyan! Mindvégig úgy gondoltam, hogy amint lecsendesül a vitájuk odalépek hozzájuk, hogy tudassam, valamit hallottam a beszélgetésből. De ebből a szándékomból semmi sem maradt, mikor meghallottam Sarah utolsó mondatát:
- Azért ne csodálkozz, ha Diavolo eltűnik...
Ledermedten álltam egy pillantaig, a szavak visszhangot vertek a fejemben. Annyira fáradt voltam, hogy megszédültem tőle (vagy a szavak erejétől...) és lerogytam a fűbe. Hideg kezeimmel magamhoz öleltem a lábaimat és hatalmasra tágult szemekkel meredtem magam elé.
- Nem viszi el senki az én lovamat! Se Geri, se más! De miért kéne nekik pont Diavolo?
Miután összeszedtem magamat ahhoz, hogy felálljak és elbotorkáljak az istállóig, megkerestem a sötétben Diavolo boxát, és halkan szipogva beléptem hozzá. Lovam már nagyban aludt, de én nem zavartatta magam: átölelte a nyakát és addig álltam ott, míg le nem nyugodtam. Közben éreztem, hogy Diavolo is megébredt, de annyira meglepte szomorúságom, hogy mozdulni sem mert.
Végül én léptem el tőle: mikor sikerült lenyugodnom lehuppantam a box sarkában felhalmozott szalmakazalra és onnan néztem Diavolóra. Ménem lehajtotta hozzám fejét, és vígasztalón megbökdösött.
- Mi a baj?
- Angeli és Sarah... valami Nate-ről beszélgettek, meg arról, hogy szüksége van az Élet tollára az egyesítéshez... és... és, hogy téged... ellophatnak – nyökögtem el a semmibe révedve. – Diavolo... én nem engedem, hogy téged bárki is elvegyen tőlem!
- Nyugodj meg Nerina! Senki sem fog bántani. Se téged, se engem – Diavolo a lehető legmegnyugtatóbb hangján beszélt, még sosem volt ilyen gyengéd velem. De azért a szemében láttam, hogy megcsillan a gond szikrája. – Különben is, itt én vagyok a legerősebb mén! Engem nem lehet csak úgy kilopni innen!
- De ha...
- Csak aludj. Pihenésre van szükséged. – Pár pillanatig csöndesen néztünk egymásra, aztán Diavolo hátravetette a fejét, prüszkölt egyet és sértődötten fojtatta. – Ráadásul megzavartál álmomban!
Ezen mosolyognom kellett. Diavolo mindig Diavolo fog maradni, mindegy mi történik. Ez azért megnyugtató tény volt.
- Jó éjt, te nagyszájú ördögfióka! – motyogtam, miközben elhelyezkedtem a szalmában.
A választ már nem vártam meg, rögtön álomba merültem.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
|
Furcsa, gyümölcsjelmezekbe öltözött emberek ugráltak körülöttem. A banánember és a mangónő valami bizarr, ide-oda tekergődzős táncot roptak, mellettem pedig egy hatalmas, kerek dinnyejelmezbe bújt pasas hadart valamit a „univerzális indikátor színváltozásáról a gyümölcslevekben”, de nem igen figyeltem rá. Jómagam fürdőruhában feszítettem, és egy ugródeszka szélén álltam. Alattam valami barnás trutyi kavargott. A dinnyepasi kisétált mellém az ugródeszkára, rám vigyorgott, integetett. Aztán levetette magát a barna cuccba.
- Hé, feltartod a sort! – kiabáltak rám hirtelenjében tökéletes szinkronban a cseresznye ikrek, aztán egy szó nélkül megtaszítottak.
Én meg belezuhantam a… csoki puding medencébe. Mikor feljöttem a felszínre, dinnyepajti már ott vigyorgott mellettem, a hátán úszott, és tovább hadart mindenféle kémiai utalású, teljesen értelmetlen dolgokat, mint például, hogy a protonok leginkább a fügét, az elektronok pedig a lime-ot kedvelik. Elég kétségbeesettnek látszott, amiért nem tudja, hogy a neutronoknak mi a kedvenc gyümölcsük. Oda akartam vetni neki, hogy szerintem ők szőlőpártiak, de hirtelen a medence szélén ücsörgő almajelmezes figura rázendített egy My Chemical Romance számra, és én…
Arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Félkómás állapotban, azon agyalva, hogy a fenébe sikerült agyamnak ilyen bugyuta álmot kreálnia, kitapogattam a komódomon zörgő mobilt és a fülemhez emeltem.
- Halló, ön a Blake villát hívta… Mr. Blake sajnos ma nem tartózkodik itthon, kérem, ha van valami üzenete számára, nyugodtan adja át nekem! - motyogtam bele a készülékbe, és jó fél percig nem tudtam mire vélni, hogy a rejtélyes hívómnak olyan jó kedve támadt, hogy a Na, na, na-t üvölti, teli torokból. Aztán rájöttem, mi a bibi, és felvettem a telefont. – Öm… helló?
- Rinaaaa! – visított a fülembe egy nagyon-nagyon ismerős hang a vonal túlsó végéről. – Nem hiszed el, hogy hol vagyok!
- Lily… - Nem volt erőm azt kiabálni, hogy „Mi a csudát akarsz te tőlem hajnali hétóra tizenhét perckor?”.
- Neee! Ne mond Nerina, hogy te ilyenkor még alszol! De mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyunk! – hadarta barátnőm a másik oldalról. – Ez annyira izgalmas! Már alig várom, hogy…
- Hé, hé, Lil! Nyugi, lélegezz szép lassan! – állítottam le, ugyanis nekem nem volt minden tiszta – Jó, most mondd meg, hol van az az itt?
- Hát itt! – hangzott a diplomatikus válasz. – A városban!
- A városban? – visszhangoztam, reflexszerűen kipattanva az ágyamból, felrúgva ezzel a szőnyegre dobott táskámat. – Itt, a DH mellett?
- Aha, hát nem király?
- Kivel vagy?
- Ó, ne már, ezzel most elrontom a meglepetést… - Lil hangja durcásra váltott, amihez tökéletesen el tudtam képzelni a „jaj, de megbántottál” arcát is. – Majd meglátod!
- Lily, kivel vagy? – követelődztem, miközben a telefont a vállamhoz szorítottam és találomra kapkodtam magamra a ruháimat.
- Apukáddal… - vallott színt Lily, mire diadalmasan elvigyorodtam, aztán egy pillanattal később rájöttem, hogy Lil nem láthatja a mosolyom.
- Figyelj, húsz perc és ott vagyok! Pontosan merre mászkáltok?
- Hát egyelőre az óvárosban sétálunk, de Dan… izé, apukád éhes, úgyhogy azt hiszem, keresünk valami kávézót.
- Jó jó, majd még hívlak! – mire letettem a telefont, már az étkezdénél jártam. Csak említésképp, egy világosszürke csőnadrág, és egy fekete, kötött garbó volt rajtam, a hajam pedig szabadon lobogott körülöttem. – Szia Lil!
Lent szabályosan belefutottam Geribe, aki azt hiszem, épp távozni készült a konyhából, nyomában Everrel. Egyikük se tűnt túl álmosnak, amin máskor csodálkoztam volna, de akkor annyira izgatott és boldog voltam, hogy nem volt időm erre. Geri eléggé meglepetten pislogott rám, de azért arcán ott bujkált a mosolya.
- Hova sietsz Nerina? Mi van, Diavolo megtanult repülni? – viccelődött, de én már pördültem is ki az ajtón, gyorsan elhadarva egy „Bocsi, most nincs időm”-et és a következő pillanatban már a kocsimban ültem.
Az út a városba szokatlanul hosszúnak tűnt, holott jócskán átlépve a sebességkorlátot száguldoztam az utakon, visszagondolva, tiszta mázli, hogy nem kaptak el a rendőrök. De így is nagyjából negyedórámba telt, mire beértem az óváros területére, ahol aztán muszáj volt, keressek egy parkolót, ugyanis az óvárosban olyan pici kis utcácskák tekeregnek, macskakővel lerakva, hogy örülök, ha én elférek, nemhogy egy hatalmas Lexus. Ráadásul drága szemem fényét úgy vigyázom, hogy nem bocsátanám meg magamnak, ha lekarcolnám.
Mire elértem az óváros régi, méltóságteljesen felém magasodó kapuját már majdnem nyolc volt. Egyre több ember kezdett mozgolódni, a város régi része felé is többen özönlöttek. Még közel sem volt „csúcsforgalom”, de így is időbe telt, mire megleltem a kávézót, amiről Lily beszélt, miután még egyszer felhívtam, hogy merre is vannak pontosan.
 Ahogy beléptem a hangulatos, csendes kis helyiségbe, rögtön kiszúrtam Lily tejfölszőke, hullámos haját: szerencsére kevesen voltak még, úgyhogy ez nem volt tőlem valami nagy teljesítmény, ráadásul apa meg szemben ült velem és egyenesen rám mosolygott. Lil még nem vett észre, mert nekem háttal ült, ezért volt lehetőségem meglepni rég nem látott barátnőmet, aki sikítva pattant fel, mikor megérezte vállán hideg kezeimet.
- Te őrült! – vetette magát nyakamba, nagyban szakadva a nevetéstől – Istenem, Rina, de jó téged újra látni! Hiányoznak a hülye beszólásaid és azt hiszem Ian is hiányolja őket! Nélküled olyan unalmas minden…
- Hé, Lily, megfojtasz! – motyogtam, mire éreztem, hogy a szorítás enyhül. – Én is örülök, hogy látlak! Hiányoztál.
Miután levakartam magamról barátnőmet, rögtön apuhoz fordultam és két puszi meg egy bónusz ölelés kíséretében őt is köszöntöttem. Annyira örültem, hogy végre újra látom őket, hogy majdnem ott helyben sírva fakadtam, de volt bennem annyi önérzet, hogy ellenálltam a késztetésnek. Épp javasolni akartam, hogy induljunk, mert szeretném megmutatni már a DH-t nekik, mikor Lily sejtelmes mosollyal az arcán átkarolt és így szólt:
- Nem találod ki, ki jött még meglátogatni téged!
Tényleg nem találtam volna ki, de nem is kellett tippelgessek, ugyanis ekkor magamtól is kiszúrtam a magas, sötétszőke alakot, amint épp a pékárus pultnál kóválygott.
- Jézus! – sikítottam, és kitépve magamat barátnőm fogságából rögtön odarohantam a szőke fiúhoz és hátulról a nyakába vetettem magamat. – Danny!
- Nahát, egy Nerina!
Danny rögtön felém fordult és rám villantotta kétszáz wattos vigyorát, amitől rögtön elfelejtettem, hogy kéne rendesen lélegezzek. És miután Daniel szorosan magához ölelt és egy apró csókot nyomott a számra, már azon kellett gondolkodnom, hogy egyáltalán mi az a lélegzés és miért fontos az nekem?
- Danny, annyira örülök, hogy látlak! Te jó ég… hogy kerültök ide? – vigyorogtam rá, miközben ő kifordított  maga mellé, de továbbra is szorosan átkarolta a derekamat. – Nem suliban kéne lennetek? Péntek reggel van.
Danny megvillantotta híres „ez egy hosszú és érdekes történet” vigyorát. Közben fizetett a forró csokiért és a fahéjas csigáért, mormogott egy köszönömöt és visszafordultunk a többiek felé. Apu és Lily diszkréten elfordultak tőlünk, azt hiszem, az időjárás furcsa alakulásáról beszélgettek, ami mindkettőnk szájára mosolyt varázsolt, de mire odaértünk hozzájuk, és becsusszantunk apu mellé, a fekete bőrkanapéra, Lily már visszapördült felénk.
- Visszatértek kedvenc szerelmes madárkáink! – gúnyolódott nyelvet öltve ránk, mire Danny rendesen oldalba bökte, de azért látszott rajta, hogy mulattatja Lil viselkedése.
- Szóval, hogy kerültök ide? – tettem fel a kérdést, komolyságot erőltetve rakoncátlan vonásaimra. – Lógtok?
- Jah, valahogy úgy! – bólintott rá Danny, Lily pedig helyeslően biccentett.
- Srácok, igazából igazolva vagytok! – javította ki őket apa mosolyogva, s mivel láttam, hogy csak tőle kaphatok normális magyarázatot, rögtön felé fordultam. – Eredetileg nekem van erre dolgom: egy tehetségesnek ígérkező, három éves telivérhez hívtak, akit el akarnak adni, mert a lovarda bezár. Holnap délután lesz egy futama, ott megnézem, hogy dolgozik a kicsike. Aztán ha ügyes, akkor megnézem egy edzését, és esetleg még én is ráülök. Lily és Danny csak azért vannak itt, mert úgy gondoltam, szeretnének látni téged. Péntekre igazoltam őket.
- Igen, ez így történt, ahogy Jackson papa mondja! – bólogatott vigyorogva Lil, mire apa felháborodott tiltakozásba kezdett a megszólítást illetően. – Danny annyira le volt már törve, hogy muszáj volt elhozzuk magunkat a nagy hős Romeót! Láttad volna, hogy könyörgött nekünk, mikor…
- Lily állandóan hülyeségeket beszélsz! Komolyan, a szüleid kiskorodban labdának nézték a fejedet és azt ütögették a falhoz?
- Ez gyenge volt Danny fiúú…! – dalolászta barátnőm jó hamiskásan.
Ezután jó negyed órán keresztül hallgattam, ahogy barátaim oltogatják egymást. Danny lassan evett, de velem együttes erővel gyerekjáték volt eltűntetnie a péksüteményét és a forró csokiját, úgyhogy húsz percen belül már kinn voltunk az óvárosban és a kocsim felé kanyarogtunk, miközben Lily épp arról mesélt, hogy mi történt az osztályban, mióta nem voltam velük. Az infók felét elengedtem a fülem mellett, egyszerűen nem bírtam másra koncentrálni Daniel és a többiek jelenlétén kívűl semmi másra. Már vagy két hónapja nem láttam őket, úgyhogy olyan boldog voltam, hogy képes lettem volna a város közepén torkaszakadtából rázendíteni az „Oh, happy day” kezdetű dalocskára. Persze, a városlakók megvédésének érdekében inkább nem tettem…
A visszafelé vezető út jókedvűen telt, most leginkább én meséltem apuéknak, hogy mik történtek velem, mióta kikerültem ide, a semmi háta mögé, és ők nagyon élvezték beszámolóm. Mikor rátértem Gerire, Danny szemében furcsán megcsillant valami, amit leginkább a féltékenység szóval tudnék leírni, én meg piszkos módon ettől csak még jobb kedvre derültem. Mikor megemlítettem, hogy Geri és Ever az utóbbi időben nagyon összemelegedtek, Daniel láthatóan ellazult az anyósülésen.
Mikor kipattantunk a kocsiból és mindenki összeszedte a holmiijait rögtön Angeli színe elé járultunk, hogy engedélyt kérjünk tőle arra, hogy a hétvégére mindhárman itt maradhassanak. Angeli persze nagyon kedvesen megengedte a dolgot, hisz elég szabad szobája volt még. Apa lenn kapott szobát, Danny és Lily pedig a többi DH-s lovassal egy szinten. Miután mindannyian lepakolásztak úgy döntöttem, jó lenne bemutatnom őket a nagyközönségnek. Az ebédidő pont kapóra jött, majdnem mindenki az étkezdében tartózkodott, úgyhogy mikor betoppantam, nyomomban kis csapatommal, minden szem rám szegeződött.
- Helló mindenki! – köszöntöttem őket vidáman, majd szolidan félre léptem, hogy a többiek kikerüljenek a takarásból. – Gondoltam bemutatom nektek a vendégeimet, akik a hétvégére itt maradnak… szóval, ő itt az apukám Jackson Blake, a szöszi csaj itt Lilian Cartney, aki a gyermekkori barátnőm, ő pedig Daniel More!
- Aki meg a pasija! – ugatott közbe Lily, körbetekintve a társaságon, jobb kezével barátságosan intve. – Helló DH! Sokat hallottam felőletek!
- Lily…!
A többiek vegyesen reagáltak apuék jelenlétére: akik már régebbről ismertek engem, azok kissé csodálkozva, de azért mosolygósan fogadták a hírt és lassan mindenki bemutatkozott és elregélte, hogy „de jó, hogy végre találkozhatok Önnel Mr. Blake, a lánya sokat mesélt Önről!” és a barátaimnak is őszintén örültek. A később érkezett lovasok nem igazán tudták, hogy reagálják le a helyzetet. Még sosem hallottak apukám, vagy akárki másom felől, de azért pozitívan álltak hozzá a dolgokhoz. Renée támadott le a leghamarabb, aki azonnal tudni akarata, miért nem említettem, hogy nekem van egy ilyen (idézem) fene jó pasim, és szabályosan fel volt háborodva, amiért nem tudattam vele előre, hogy vendégeink jönnek. Hiába magyaráztam neki, hogy egész reggelig én sem tudtam semmiről sem, ez nem igazán hatotta meg.
- Renée, bocsi, komolyan, legközelebb rögtön hozzád szaladok minden fontos hírrel! Rögtön – fogadkoztam komolyságot színlelve.
- Na azért! – vigyorodott el Renée, aztán egy szó nélkül magával rángatott, ki az istálló felé. – Hé, ti nem jöttök? Szólt még hátra a kissé meglepetten ácsorgó Lily, Danny, apu trióra, akik némi fáziskéséssel ugyan, de bólintottak, és a nyomunkba szegődtek.
- Renée, ezt már megbeszéltük! Tudok járni magamtól is! – tiltakoztam a vontatásos hadművelete ellen, mire ő beleegyezően elengedett, aminek az lett az eredménye, hogy hirtelen a földre pottyantam. A sárba.
Hát, köszi drága barátnőm! Ez igazán vicces gesztus volt a részedről. Tényleg, közröhej tárgyává tenni az apám, a fiúm és az egyik legjobb barátnőm előtt abszolút nem gáz.
- Jesszus Renée, néha komolyan fárasztó vagy! – morogtam bosszús pillantásokkal díjazva, mire ő felöltötte ártatlan arcát. – Ó, várj csak… te mindig hiper-szuper fárasztó vagy!
- Kösz az elismerést! – vigyorgott rám aztán újra megindult. – Na gyertek!
Ezután egyenesen az istállóba mentünk, ahol Renée és én megismertettük Lilékkel Samet és Diavolót, valamint a többi lovat. Lily különös nagy érdeklődést mutatott Zarándok iránt, imádta a fekete-fehér tarka lovakat, és nagyon lenyűgözte a ló sörényében lengedező toll, amit meg is értettem. Apa állandóan szakmai kérdésekkel zaklatott, már ami Diavolót illeti, én meg türelmesen válaszolgattam rájuk. Danny javarészt csak állt mellettem, szorongatta a kezemet és mosolygott. Diavolo iránt nagy érdeklődéssel volt, de miután megpróbálta megsimogatni, és lovam olyan hevesen reagált, hogy majd leharapta az egész karját inkább tartotta a tisztes távolságot.
- Ööö… kicsit féltékeny típus… - mentegetőztem, rögtön Diavoló felé fordulva, hogy jóvá tegyem hibámat, miszerint jelenlétében nem vele foglalkozom a legtöbbet. – De amúgy rendes! Tud lenni, ha akar…
Erre mindenki felnevetett, még Diavolo is jókedvűen horkantott egyet, mintha értette volna, mit mondtam. Igazából tudtam, hogy érti, de ezt még mindig furcsa volt még elgondolnom is, hogy Diavolo aktívan érzékeli a körülötte forgó világot; még alaposan bele kell, szokjak.
A nap hátralévő részében a többiek úgy döntöttek, szeretnék megnézni, hogy lovagolok, úgyhogy kivezettem Diavolót a pályára, és felállítottam néhány akadályt, hogy ugrassunk. Szokásom szerint szőrén ültem meg, mire aputól bezsebeltem egy elismerő pillantást. Az edzésünk eleje tökéletesre sikeredett. Diavolo kézségesen együttműködött velem, mindent megtett, amire kértem. Aztán, ahogy az már csak lenni szokott, egyik pillanatról a másikra megbolondult. Épp egy különösen magas akadályt ugrattam át vele, mire néhány vágtaugrás után ménem bestoppolt, és ide-oda kezdte magát dobálni. Miközben én próbáltam rávenni, hogy induljon ő egyre csak dobálta a fejét és bakolt, ekkora hisztit még biz’ isten, hogy nem csapott! Láttam apun, hogy mindjárt közbeavatkozik, de hirtelen Geri erős hangja ért el hozzám:
- Ne Mr. Blake! Ezt a lányának kell megoldania!
Igaza volt. Diavolo az én lovam, és ha én nem bírom engedelmességre szoktatni, akkor ki más? Megmakacsolva magamat, gondolatban rákiáltottam a ménre, hogy hagyja abba az idétlenkedést, de Diavolo mintha meg sem hallott volna. Végül olyannira elfajult a dolog, hogy Diavolo ágaskodni kezdett, én meg kis híján a földön végeztem.
- Diavolo! Hagyd ezt abba! – kiabáltam rá, erősebben megkapaszkodva a sörényében. Olyan szinten koncentráltam arra, hogy megértse a szándékaimat és hajlandó legyen elfogadni azokat, mint amennyire még soha életben. Diavolo végül szép lassan lenyugodott, és ismét kezelhetővé vált.
- Ez az, jó fiú! – dicsértem meg röviden. Úgy döntöttem, itt befejezem az edzést, úgyhogy levezetésképp tettem még pár kör ügetést, lépést, utána levezettem a pályáról.
Geri büszke vigyorral az arcán fogadott engem, mikor elhaladtam mellette, enyhén felborzolta a hajamat.
- Ez jó volt Nerina! – kacsintott rám, én meg elnevettem magamat.
Edzés után lecsutakoltam Diavolót, miközben Danny-vel és Lily-vel beszélgettem. Apa eltűnt, azt hiszem a könyvtárban lógott, nagyon érdekelték ezek a dolgok az indián lovakról meg a szellemekről. A délután hátralévő része jól telt, fullra lefáradtam Lily-től, de estére meg nekem sikerült mindenkit lefárasszak, mikor felvetettem, hogy társasozzunk. Persze, hogy a tévé előtt gubbasztottunk, mint mindig… Hah, fantáziátlan társaság!
Én személy szerint már tizenegy felé aludtam, de a kinti hangokból ítélve Lily szemére nem jött álom, és ezért kiült a nappaliba, (azt hiszem Jacob és Elissa társaságában) hogy nézzen valami jó kis esti horrort, hátha attól kedve támad hirtelen elszunyókálni. Hát én nem tudom, hogy van vele, de egy horror után én általában messzire kerülöm az ágyam…
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
|
Reggel a változatosság kedvéért nem esett az eső és semmiféle hurrikán, cunami, vagy ilyesfajta természeti csapások sem fenyegettek minket, úgyhogy viszonylag vidáman keltem fel, bár nem teljesen magamtól. Hogy úgy mondjam, ma enyhén elaludtam (mentségemre legyen mondva, nagyon szépeket álmodtam) és mikor meghallottam lentről leszűrődő rikácsolást azt hittem, menten kiesek az ágyból – végül tulajdonképpen ezt meg is sikerült csinálnom.
Úgy pár percnyi szitkozódással később már a lépcsőn slattyogtam lefelé, olyanféle gondolatokkal a fejemben, amiket bevallani sem akarok. Kicsit paprikás voltam amiért felugrasztottak álmomból, így ahogy leértem a földszintre, már vettem a nagy levegőt, hogy jól kikiabáljam magam, mikor hirtelen a semmiből két hatalmas kartondoboz landolt a kezemben.
- Ezeket egyenesen a szobámba! Csak tedd le valahova, de jól látható helyre! Istenemre, ha akármi is elveszik, akkor nem állok jót magamért! – hadarta nekem valami ismeretlen nő, akit épp, hogy sikerült megpillantsak a kartondobozok felett.
A nő amint a kezembe nyomta a cuccot már pördült is kifelé az ajtón, ahol harsány vitába bocsátkozott valami virágmintás lámpáról, ami eltörött az úton. Annyira meglepett az egész szituáció, hogy a pislogáson kívül egy teljes percig képtelen voltam bármi másra.
- Mi a…? Ki ez a nő? – tátottam a számat Gerire, aki épp akkor vágtázott le a lépcsőn, enyhén sötét ábrázattal.
- Hogy ki? Sarah Cloud! – morogta vissza edzőm, aztán már söpört is doktornőnk után.
- Hé Nerina, szerintem jobb, ha mozogsz! – került mellém Jenna, aki valami bőröndöket cipelt. – Ez a nő kiszívja a véredet, ha meglátja, hogy csak állsz és bámulsz.
- Na ne már… Én most keltem, képtelen vagyok ilyen kaliberű munkára! Az agyam még nem ébredt fel… - panaszkodtam fintorogva, de azért Jenna figyelmeztetése volt annyira félelmetes (és hiteles), hogy elinduljak felfelé a lépcsőn. – Legalább valami köszönömöt mondhatott volna!
Jenna megmutatta, merre lesz elszállásolva Sarah, lepakoltuk terheinket, aztán indultunk volna lefelé, amikor a lépcsőfordulóban megjelent Elissa is, ingerült arccal. Gyerekjátékokat cipelt, amiről rögtön beugrott, hogy elvileg egy kisfiú is jött Cloud doktornővel.
- Ez a nő rosszabb, mint Renée! – fakadt ki felérve hozzánk, jól odacsapva a cipelt cuccokat a földhöz. – Komolyan mondom legszívesebben…
- Miért nem lógunk meg? – tettem fel a nagy kérdést, mire a többiek úgy néztek rám, mintha most jelentettem volna ki, hogy Geri esténként rózsaszín bikiniben táncol, az Örömóda techno verzióját zengve.
- Hát ez csodás ötlet! – ironizált Elissa. – Kiugrunk az ablakon, vagy mi?
- Személy szerint én arra gondoltam, hogy talán visszafekhetnénk az ágyunkba… - motyogtam a vállamat vonogatva, mire Elissától kaptam egy gyenge oldalba bökést és Jennától egy „Komolyan ilyen lusta vagy?” nézést.
Így tehát mentőakció híján jobbnak láttuk, ha visszatérünk a földszintre, ahol a hangokból ítélve valami elkeveredett és Sarah természetesen hordárait okolja ezért. Öcsém, és én még azt hittem, hogy ma semmiféle természeti katasztrófa sem fenyeget! Sarah Cloud egymagában kiérdemelhetné a világvége minősítést, ha állandóan ilyen formában van.
- Már mondtam, hogy én nem is láttam azt az idióta párnát! – kiabálta Geri vörös fejjel Cloud dokinak, aki előtte állt, karba tett kézzel és számon kérő arccal. – Szerintem te veszítetted el, csak egyszerűbb állandóan a másikat hibáztatni!
- Geri, én meg világosan emlékszem, hogy neked adtam…
- Jaaa, és akkor már annak úgy is kell lennie?
Úgy látszott, a nő mindjárt visszavág valamivel, amit szerintem Geri örök életében emlegethetett volna, de hirtelen Ever lépett be az előszobába, kezében Phillel, aki egy elefántos párnát szorongatott. Amint a veszekedők megpillantották a kis porontyot, elhallgattak. Geri roppant elégedettnek látszott.
- Tessék, én megmondtam! Mindvégig a fiadnál volt! – ezzel kilépett az ajtón, és nekem nagyon úgy tűnt, hogy egy ideig nem is szándékozik visszatérni.
Később, úgy délután kettő felé, a csoport azt találta ki, hogy terepre megyünk. Ez ragyogó ötletnek tűnt számomra, mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy Sarah is jön velünk. Komolyan mondom, ez a nő egy rabszolgahajcsár! Egész délelőtt neki pakoltuk a cuccait, miközben ő Angelivel beszélgetett, vagy éppen Philt dajkálta. És ezért még csak egy „köszi lányok, nagyon hálás vagyok nektek”-et sem kaptunk! Arról nem is beszélve, hogy szerintem az egész házát átköltöztette hozzánk, a DHba (ki a csudának kell hitelkártya és kulcskereső és lávaköves pizzasütő?!). De nem baj, elhatároztam, hogy a délutánomat úgysem tudja elrontani, úgyhogy rendíthetetlen plasztik mosollyal az arcomon, Diavolo hátán pattogva indultam útnak, a többiekkel együtt.
Geri ma igen vicces jelenség volt, szinte térden csúszva könyörgött nekem, hogy jöhessen túrázni, de saaaajnos még nem gyógyult meg a lába, úgyhogy nem engedtük lóra. Végül a szálláson maradt, Phillel együtt. Legközelebb emlékeztetnie kell valakinek, hogy készítsek egy fotót a kétségbeesetten könyörgő Geri arcáról, mert ez egy olyan pillanat, ami megfizethetetlen!
Phil egyébként aranyos srác, kis tünemény a drága, teljesen más, mint az anyukája. Amikor végeztünk a pakolással Cloud doki megengedte, hogy játszunk vele, amiből aztán az lett, hogy Renée hátára felkapaszkodva őrült módon körbevágtázta az egész szállást és annyira beleélte magát a lovas szerepébe, hogy nem felejtette el rúgdosni Renée oldalát és húzkodni a haját. Nem lennék meglepődve, ha Renéenek jelentős mennyiségű haja hiányozna…
A túra jól kezdődött, mindenki nevetgélt és ugratta a másikat, még versenyeztünk is egyet, természetesen ránk nézve nem túl fényes eredménnyel, de azért az egészet élveztem. Aztán egyszer csak Renée megint rákezdett a fenyőfás játékára, mire rögtön hárman ugrottunk, hogy közeli barátságba hozzuk Renéet és oly’ hőn szeretett fenyőfáit, de ekkor Xamirával beleléptettek egy patakba, úgyhogy viszonylag védett helyre értek. Mi lassan követtük őket, Diavolo nem csinált hisztit, de láttam rajta, hogy különösképpen nincs is oda a vizessé válás gondolatára. Amúgy nem csodálkoztam ezen: annyira nem volt jó idő, hogy pancsolásba kezdjünk
Shane-nek azonban gondjai voltak az átjutással, ugyanis lova, Pain, megmakacsolta magát, és úgy döntött, megtanítja a fiút repülni. Erre a csapat röhögött egy jót, még Shane is megmosolyogta a helyzetét, de a mosolya rögtön leolvadt, mikor meghallotta Renée szokásos gúnyolódását:
- Hé őzvadász! A patakban nem sok őzet találsz!
- Hihetetlenül poénos vagy! – morogta Shane feltápászkodva a vízből.
- Vicces vagy, amikor dühöngsz! – húzta tovább a fiút Renée hátrafelé vigyorogva.
- Bunkó vagy, amikor kinyitod a szád! – jött a visszavágás Shane részéről, mire mindenki egyöntetűen „húúú”-zni kezdett. Ez igen, ezt megjegyzem Shane-nek! Komolyan, nem sok embert látni, aki ilyen gyorsan és keményen vissza tud vágni Renée-nek, a megtestesült kisördögnek.
- Te meg… - kezdte Renée, de ekkor Shane egészen véletlenül úgy döntött, hogy megrázza magát, s mivel Renée állt hozzá a legközelebb, a patak 70%-a átkerült rá.
- Hűtsd le magadat Renée! – vigyorodott el a fiú diadalmasan és összepacsizott Cindyvel a másik oldalán.
Ezután azt hiszem kitalálható, hogy rövid időn belül visszafelé vettük az irányt: Shane és Renée valami bizarr krákogó-tüsszögő versenyt rendezhettek, ugyanis mindketten olyan rémesen hangosak voltak, hogy alig bírtam megmaradni mellettük.
Mire visszaértünk, a lányokkal már nagyon kíváncsiak voltunk Geri pótapu munkájára, úgyhogy amint lerendeztük a lovakat egyenesen Geri felé vettük az irányt, akit fenn, Phil és Sarah szobájában találtunk meg, amint éppen…
… éppen egy bicskával közelített a baba felé
- GERIIIIIIIIII! – kiáltottuk szinkronban, és egy emberként rohamoztuk meg a babagyilkost. Közben különféle megrovó megjegyzéseket vágtunk a fiú fejéhez. Ő persze magyarázkodott, de mi meg se hallottuk.
Én értem a leghamarabb Philhez, úgyhogy rögtön felkaptam és kirohantam vele a szobából, nyomomban a többiekkel.
- Geri egy babagyilkos! – kiáltotta Renée félig komolyan- félig viccelődve. – Látjátok, mindig mondtam nektek, hogy valami nem okés a fickó körül!
- Ugyan már Renée… - kezdte mellettem Elissa, de muszáj volt közbeszóljak.
- Ööö, csak én érzem, vagy Phil tényleg úgy bűzölög, mintha egy trágyadombon játszott volna?
- Ó, azt hittem, ez Renée lesz! – vigyorgott barátnőnkre Jenna, mire kapott egyet a fejére.
Így hát kizavartuk Gerit a szobából és közös erővel tisztába tettük a kis Philt, aki egyébként elég jól tűrte a dolgott, el volt Elissa hajának húzogatásával. Utána úgy gondoltuk, kivisszük egy kicsit a lovakhoz. A legelőhöz mentünk, ahol Lib és Diavolo rögtön odajöttek hozzánk.
Diavolo kedvesen köszöntött engem, de mikor meglátta, hogy egy kis gyermekporonty kapaszkodik belém, felhorkantott és félő volt, hogy a következő pillanatban megharapja Philt, úgyhogy gyorsan átadtam inkább Elissának. Úgy tűnt, ő se bízik túlságosan lova gyermekszeretetében, de legnagyobb meglepetésünkre Lib a lehető legvidámabban tűrte mikor a kisfiú belekapaszkodott a sörényébe.
- Nahát, Libertyről sem gondoltam volna, hogy ilyen szelíd! – csodálkoztam el, mire Elissa megcsóválta a fejét és bemutatta, hogy reagál lova arra, ha ő húzogatja a sörényét.
- Látod? Azt hittem, Phillel is ez lesz, de nem… Úgy látszik Lib kedveli a gyerekeket!
Jókedvűen, mosolyogva mentünk vissza a szállásra, ahol már számítottunk Sarah kitörésére azzal kapcsolatban, hogy képesek voltunk lovak közé vinni az ő kicsi Philjét, méghozzá az engedélye nélkül. Azonban mikor kinyitottuk az ajtót, nem ezzel kellett szembenéznük…
- Úr Isten, Cas! – kiáltottam, mikor megláttam az ajtóban toporgó lányt, akinek a szemei vörösek volta a sírástól. – Mi történt?
Cas egy percig némán bámult ránk, látszott rajta, hogy majdnem erőt vett rajta a sírás, de aztán csak beharapta az ajkait és miután kellően lenyugodott, így szólt:
- Apukám… apa… rá-rákos… - a hangja az egész testével együtt reszketett.
- Ó… jaj, ez szörnyű!
Azzal mindenki Cas nyakába vetette magát és vígasztalni kezdtük. Casból kitört a sírás, de nagy nehezen, sok-sok hüppögés közepette elmesélte az egész történetet, hogy elköltöznek, hogy a tenyészet oda lesz… mindent.
- Úgy sajnálom Casey, hogy tegnap olyan csúnyán bántunk veled! – vallottam be barátnőmnek, miközben épp ölelgettem. – Cas, kérlek ne haragudj…
- Nincs semmi… semmi baj Nerina! – motyogta, mikor nagy nehezen szétváltunk. Elmondta, hogy még ma este távozik, csak még szeretett volna egy kicsit Burnnel lenni, ezért épp az istállóba tartott. Én szívesen mentem volna vele, de láttam rajta, hogy most nincs szüksége társaságra, úgyhogy inkább hagytam, hadd menjen egyedül, mi pedig leadtuk Philt az anyukájánál, akitől persze megkaptuk a leszidást is.
Így teljességgel elmondhatom, hogy az estém szörnyűre sikerült. Casey búcsúzásánál olyan ramatyul éreztem magam, mintha örökre elmenne, holott tudtam, hogy majd visszajön, csak… hát, nem is tudom. Egyszerűen szomorú voltam, hogy elmegy, nem is tudtam tőle normálisan elbúcsúzni, mert az akkor azt jelentette volna, hogy vége.
Este a lehető leggyorsabban leléptem a többiektől, már tízkor az ágyamban feküdtem és a plafont bámultam. A fejemben mindenféle hülye gondolatok kergették egymást, és nem voltam képes lecsukni a szemem, pedig álmosnak éreztem magam. Minduntalan Casre és az apukájára gondoltam, aztán meg arra, hogy mi van, ha ez velem is megtörténik… Végül később sikerült gondoktól terhes álmok közé süppednem.
Válasz:
+ 27 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
|
Eh… rég nem írtam ugye? Nos, ennek megvannak az okai, hidd el nekem! Először is, ezekben a napokban annyi minden történt, hogy komolyan mondom, csak néztem, mint hülyegyerek a ping-pong meccsen. Először is ott volt Geri esete. Mint már beszámoltam róla – uhm, vagy csak akartam? – Geri elutazott egy időre apukájával, valami versenyen volt. Ez eddig okés is volt (már akkor, ha nem számítjuk, hogy Evernek mennyire hiányzott a hősszerelmes kishercegünk) csakhogy aznap, mikor hazajöttek volna, történt valami. Egész estig vártunk rájuk, de semmi hír nem jött felőlük.
Azt tudtuk, hogy felszálltak, de arról nem volt hírünk, hogy le is szálltak volna valahol, ami mindannyiunk szerint elég nyugtalanító jel volt, és ha ennyi még nem lett volna elég, hát akkor Indi elkezdett hisztizni, de olyan szinten, ahogy még lovat nem láttam. Szabályosan őrjöngött, nem bírt lenyugodni: végül be kellett nyugtatózni. Aztán Diavolo is rákezdett, ami csak hab volt a tortán. Nem tudom miért, talán átragadt rá a nyugtalanság, de ő is kicsapta a hisztit. Bakolt és sunyított, állandóan csattogtatta a fogsorát, de azért őt jóval egyszerűbben le tudtuk nyugtatni… azaz, le tudtam nyugtatni. Ezután pedig megkaptuk a hírt, hogy Geriék nagy valószínűséggel lezuhantak valahol Kanadában, a kitudjamilyen hegyek között. Mivel a rendőrség nem mutatott túl nagy hajlandóságot a kutatás megkezdésére, az ügyet mi vettük a kezünkbe.
Everrel az élen a keresésükre indultunk néhányan a csapatból, lóháton persze. Renée elég idegesítő társaságnak bizonyult, úgyhogy akkor és ott megfogadtam, hogy soha többé nem megyek vele túrázni. (Istenkém, ki a csuda képes több mint fél óráig hajtogatni, hogy „fenyő, fenyő, fenyő” mondván, érdekeset látott? Mármint, Renée-n kívűl… haha, de aztán sikerült beleessen egy folyóba, ami némiképp elégtételt nyújtott nekünk) Végül azonban az ő csodálatos megfigyelőképességének segítségével találtunk rá Geriékre, akik tényleg lezuhantak. Egyébként maga a túra tökéletesre sikeredett, Diavolo olyan vidáman és felszabadultan kocogott alattam, hogy nem hittem a szememnek.
Na de hol is tartottam? Ó, igen, Geriék mesébe illő megtalálásának pillanata. Azt gondolom, nem kell mondjam, hogy Everrel rögtön egymás karjaiban végezték, Renée meg kiadta a gyilkossági hajlamainak maradékát. Én személy szerint – szorosan Ever után – megöleltem Gerit, ami tőlem elég furcsának hatott (utálok ölelgetni, egyszerűen nem vagyok az az érzelgős fajta…) és szemrehányó – Renée szerint inkább sírós-megkönnyebbült – hangon így üdvözöltem:
- Te hülyegyerek, még tortát is csináltam neked! Van fogalmad róla, hogy a világ legfinomabb tortájáról csúsztál le?
A megható pillanat után Geri apukájához ki kellett hívni a mentőket, aztán mikor az apukáját kellő biztonságban tudta, Geri felugrott Indi hátára, és velünk együtt visszalovagolt (illetve kocsikázott) a DH-ba.
A mai napom ehhez képest jóval eseménytelenebbül zajlott. Reggel miután sikeresen felkeltem Renée és Elissa szóváltására, amiből csak a „víz” szó ragadt meg bennem rögtön kihúztam a csíkot Diavolóhoz, ahol jóval csendesebbek voltak a dolgok. Elég korán volt, így még a lovak többsége is aludt, de persze Diavolo amint megérezte jelenlétemet felébredt. Komolyan, hogy képes úgy felkelni, hogy az egyik pillanatban még húzza a lóbőrt, a másikban már olyan szinten ébren van, hogy követelőzni is képes? Csodálom őt!
- Héj, Diavolo, nyughass! – csitítgattam, miután másodjára dobta hátra a fejét, és akkorát nyerített, hogy a többi ló is megébredt. – Mi van már? Kell egy nyugtató?!
Aztán megláttam becses lovam hatalmas gondját: ma reggel nem hogy egy, hanem egyszerre három új ló érkezett a lovardába. Ebből kettő kanca (egy szürkés árnyalatú és egy csokibarna, ha jól tudtam kivenni a sok kosz alatt rejtőző színüket) és egy mén. A mén sötétpej volt, ezt én is láttam. Diavolo új vendégeink miatt volt ideges, ugyanis már rá kellett jönnöm, hogy az új lovakra úgy tekint, mint új riválisaira, ami vicces volt, csak akkor nem, amikor erőszakhoz folyamodott, hogy kimutassa, ki is a főnök. Ilyen egyébként már történt: miután Indi megérkezett Diavolo nagyon veszélyben érezte verézméni posztját, úgyhogy egy szép nap, mikor mindkét ló a legelőn volt Diavolo majdnem megtaposta szerencsétlen mént, ami lássuk be neki elég könnyen ment, hisz ő a többi ló között is magasnak számított.
- Nyugi kisördög, szerintem már nekik is tiszta, hogy te vagy a góré… - nyugtattam, miután különösen agresszív sunyítással díjazta Mirage egy magabiztos horkantását.
Ezután jobbnak láttam kicsit kivezetni a szabad levegőre, hogy minél távolabb legyen a többi lótól, és kissé lenyugodjon. Ez jót is tett neki; miután vágtáztunk egyet az erdőben és ugrattunk párat már eléggé ellazult ahhoz, hogy visszavigyem a boxába. Ezúttal nem csinált jelenetet, de volt annyira vicces kedvében, hogy miután egy jót ivott megrázza magát, így a pofájából rám is jutott bőven nyál- és vízkeverék.
Délutánra eleredt az eső, úgyhogy nem sok minden tudtam tenni. Diavolóra ráterítettem a takaróját, még mielőtt elrohantam volna a száraz, biztonságos szállásra. Elissa szintúgy Liberty-t igyekezett biztonságban tudni, a fekete mén kissé nyugtalanul fogadta a hirtelen jött őszi vihart. Én persze megvártam, míg végez, aztán együtt sprinteltünk el a szállás felé. Közben megtárgyaltuk, hogy mennyire rossz ez az idő, Elissa pedig meginvitált egy forró csokira. Hm, jó meleg, krémes forró csoki! Annyira csábított a meleg italt gondolata, hogy rögtön gyorsabbra fogtam a tempót.
A szálláson azonban amint elkészítettük az italokat körberohantunk, hogy megnézzük, ki milyen foglalatosságra kényszerült rá, most, hogy ennyire elromlott az idő. Ever szobájánál aztán megálltunk, ugyanis onnan lágy énekszó és gitárdallam szűrődött ki. Óhó, Geri és Ever…!
- Szerinted benyissunk? – fordultam Elissa felé nevetve.
- És ha éppen…
- Turbékolnak? – segítettem ki habozni látszó barátnőmet.
- Mindegy, csak kérdezzük meg, hogy…
Kicsiny vitánkat végül Ever kiszűrődő hangja szakította meg. Lebuktunk, tehát olyan, minden mindegy alapon benyitottunk hozzájuk, aztán megláttuk, hogy tulajdonképpen csak Ever volt ott egyedül, Geri gitárjával a kezében. Miután lefutottuk a magyarázkodós köröket Evert faggattuk, hogy hol van Geri és a többi. Amint megtudtuk, édes egyetlen edző bácsink épp az apját ment meglátogatni a kórházban, ami szerintem nagyon szép dolog tőle. Jut eszembe, apák! Lassa fel kéne hívnom az enyémet… micsoda egy lány vagyok, már több, mint egy hete nem adtam hírt magam felől!
A jó időt tetézve beköszöntött hozzánk az áramszünet, amit én egyébként ki nem állhatok, és én totál kiakadtam, hogy most akkor mit lehet tenni. Ever egy röpke eszmefuttatás után úgy döntött, nem bánja, ha vele maradunk. Mert esetleg énekelhetnénk is. Hú, az micsoda buli az én hangommal!
Na mindegy, a lényeg, hogy ez után én levetettem magam Ever ágyára – ő egy széken ült – és Elissa meg mellém telepedett. Tényleg elkezdtünk dalolgatni, mindenféle esőről szóló számokat énekeltünk, de ennek (és a közel sem csodálatos hangom) ellenére mindenki jól érezte magát és hamarosan már nem is gondoltunk rá, hogy kinn milyen ítéletidő tombol. Aztán az emberek lassan szállingózni kezdtek a zajongásunkra – milyen furcsa, ugye? – és hamarosan azt vettem észre, hogy úgy nyomorgunk abban a pinduri szobában, mint heringek a konzervdobozban. Hm… vagy azok tonhalak? Kicsinynek nem éppen nevezhető társaságunkhoz csatlakozott Cas, Renée és a két új gyerek, Shane és Cindy akikkel már volt szerencsém találkozni, mikor Geriékkel lementünk a partra. Persze a beszélgetés nagyrészt a lovakról meg az átélt kalandjainkról szóltak, de úgy általánosságban is beszélgettünk mindenféléről. Jó volt, így sikerült megismerjem Shane-t és Cindy-t is.
Aztán végül befutott Angeli és Geri is, mire Renée az egész gúnytárházát Everre (és fiújára Gerire) zúdította. Nem mondom, hogy nem volt vicces, nagyon sokat röhögtem rajta, de ezt neki a világért se ismerném el, úgyhogy pssszt! A beszélgetés ezután a tollkeresésre terelődött, amit Geri azzal hárított, hogy majd tárgyalunk, ha letettük az első vizsgánkat (amit én már személy szerint nagyon várok, Renéevel együtt).
- Úristen! Én hülye szenilis! – csaptam a homlokomra hirtelen, mire mindenki kissé megijedve, amolyan „zakkant vagy?” nézéssel fordult felém. – Elissa, lenn hagytuk a forrócsokit!
- Ó. Tényleg – jött a higgadt csodálkozás. – Lemész értük?
- Hát csak természetes! – vigyorogtam rá, aztán feltápászkodtam a helyemről és átverekedtem magam a többieken. Az ajtóból még villámgyorsan hátrafordultam, zöld szemeim Renée-re fókuszáltak. – Te pedig ha a csodásan kényelmes helyem közelébe mersz menni… nem, már ha csak arrafelé nézel, akkor tudd, hogy halott vagy!
Ezzel a fenyegetéssel (amire amúgy kitört a kacagás) és Elissa roppant hatásos „Ne aggódj Rina! Majd szerzek egy vödör vizet, és leöntöm!” megjegyzésével a hátam mögött hagytam kis csapatomat és levágtattam a lépcsőn, egyenesen a konyhába.
Lenn tök sötét volt, úgyhogy egy mérges nyikkanás kíséretében, tapogatózva jutottam el a konyhapultig, ahol megtaláltam a két jéggé fagyott forró csokit, amit többé már nem igazán lehetett „forrónak” bélyegezni. Mivel ötletem sem volt, hogy mivel tudnám felmelegíteni a két bögre italt (az áramszünet átka!), jobb híján elhatároztam, hogy nagyon óvatosan felviszem őket a szobába, ám ahogy elindultam nekiütköztem valami kemény, meleg dolognak.
- Aucs! – kiáltottam fel, nem is a fájdalom, inkább a meglepetés miatt. Csak remélni tudtam, hogy a forró csoki közben nem csókolózott össze a földel. A bögrék mindenesetre még ott voltak a kezemben.
- Neked is helló! – köszönt rám a dolog felülről, aztán éreztem, hogy egy kicsit eltávolodik tőlem.
- Ööö… izé, szia! Bocs, hogy neked mentem! – mentegetőztem rögtön, mire az alak, akibe belerohantam felnevetett.
- Nem gond, ilyen sötétben nem is csodálkozom rajta. Amúgy Jacob Morgan vagyok! – a hangjából hallatszott, hogy jól mulat rajtam, meg aztán az is érződött rajta, hogy legszívesebben kezet nyújtana, csak mivel gyakorlatilag alig láthatott engem, ezt lehetetlenség lett volna, hogy megtegye.
- Nerina Blake, de barátoknak csak Rina – viszonoztam a bemutatkozást, aztán egy pillanatig kínos csendben ácsorogtunk egymással szemben (legalábbis azt hiszem, hogy egymással szemben álltunk) – Szóval… te lennél… üm…
- Mirage lovasa, igen.
- Á, szóval Mirage? Diavolo ma reggel jelenetet rendezett, amiért a méned egy kicsit magabiztosabbnak tűnt a kelleténél! – nevettem el magamat visszaemlékezve lovam durcás pillantására – Ne haragudj rá, csak rosszul viseli a konkurenciát.
- Ugyan, nincs semmi gond! Meg tudom érteni a lovadat. Én is rosszul tűröm a vetélytársakat – talán rám kacsintott, de mondanom sem kell, hogy alig láttam valamit.
- Hm, nem akarsz feljönni velem a többiekhez? Beszélgetünk meg énekelünk, Ever elkobozta Geri gitárját, úgyhogy van mivel kísérni a rémes kornyikálásunkat – fogalmam sem volt, hogy a többiek hogy reagálnak majd, hogy meghívtam Jacobot, de ezt éreztem helyesnek.
- Igen, az éneklős részét én is hallottam – jött a megerősítés, immáron mellőlem. Jacob könnyedén kivette a kezeimből a bögréket, mire hálásan elmosolyodtam (csak később jöttem rá, hogy valószínűleg abból a mosolyból nem sokat láthatott) – Köszönöm a meghívást!
Jake-kel együtt fellavíroztunk az emeletre, de legnagyobb meglepetésemre mikor be akartunk menni hozzájuk, akkor Angeli már ott állt az ajtóban. Mi ketten megálltunk mögötte és hallgattuk, amint épp bejelenti, hogy új orvos érkezik hozzánk, akinek nem mellesleg van egy két éves kisfia, Phil. Én személy szerint örültem az új orvosnak, már gondoltam Mirage-ra és a többi lóra, hogy most vajon ki fogja őket ellátni, mert ugye az világos volt, hogy Geri apja most nincs olyan kondiban, de akadt köztünk valaki, aki nem nézett ki úgy, mint aki repes az örömtől. Geri arca a nő említésére elkomorult, amit talán a többiek nem igen vehettek észre, hiszen mindenkinek háttal ült, az ajtó felé, de én megjegyeztem magamnak. Mi lehet a baja ezzel a Sarah Clouddal?
- Viszlát Angeli! Visszatértem! – köszöntem rájuk végül miután Angeli elmondta amit el akart és távozott társaságunkból. – Remélem nem gond, ha hoztam Jacobot is. Lenn futottam össze vele és már csak azért is hasznos volt ide felrángatni, mert így legalább megmaradtak a jéghideg forró csokiink!
A társaságon egyhangú „nem, dehogy!” mormogás futott végig, úgyhogy bátorítóan Jake-re mosolyogtam, aki a hátam mögött lépett be a szobába, aztán visszafészkeltem magam Elissa mellé, fel az ágyra – megjegyzem, Renée tényleg nem merte elfoglalni becses székhelyem. A beszélgetés egészen késő estig folyt, sokat nevettünk, főleg, hogy Cas meg Renée roppant röhejesnek találták helyzetünket Elissával, így csomót viccelődtek a „forró” csokiinkkal. A vége az lett, hogy Elissa egy keveset Renée-re loccsantott, persze szigorúan csak véletlenül.
Olyan fél tizenkettő felé már látszott a társaságon, hogy kókadozik, úgyhogy elkezdtünk visszaszállingózni a szobáinkba, de aztán az alvásból egészen hajnalig nem lett semmi, ugyanis Renée szórakoztatónak találta, hogy felcsörgetett mindenkit telefonon, mire mindenki más is elkezdett mobilozni az amúgy pár méterre lévő társától. Így például én hajnali fél kettőig lefojtattam egy roppant agyfacsaró beszélgetést Renée-vel ami nagyrészt hülyeségekről szólt, aztán elég rendesen elbeszélgettem Casszel, ezután pedig még fogadtam egy hívást Geritől, aki elhalaszthatatlannak tartotta megbeszélni velem az benzinár rohamos növekedésének okait. Végül annyit nevettem, – egyedül a szobámban, ami elég rémisztő lehetett egy külső szemlélőnek – hogy azután, ahogy Cindy átküldött nekem valami tyúkkotkodácsolós csengőhangot kikapcsoltam a mobilom, és kényszerítenem kellett magamat, hogy aludjak.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
|
Ma reggel úgy keltem, hogy végre valahára teljességgel kialudtam magam, ráadásul sikerült nyolc előtt fel kelljek (pár perccel, de az is valami). Tegnap előtt (vagy előtt előtt?) elbúcsúztattuk Gerit, mégpedig a szuperjó időt kihasználva a tengerpartra mentünk le. Igazából a lányok előtte még íjászkodtak is, de én olyan csodásan elkéstem, mint ahogy mindig, hogy arról teljesen lecsúsztam. Cas, mikor a tengerparton beszélgettünk, még meg is jegyezte, hogy nekem sikerül mindenről lekésnem, én meg kijelentettem, hogy ellenem minden összeesküdött, úgyhogy nem az én hibám.
Tehát a tengerparti kiruccanás nagyon jól sikerült: Geri versenyt hirdetett, úgyhogy mi a lányokkal (Renée, Ever, Elissa és én) vágtáztunk egy jót, egészen a partig. Persze, hogy Elissa és Lib nyert, egyszerűen lehetetlen lett volna őket lekörözni (ember, olyan gyorsak voltak, hogy szerintem lazán megtettek volna két kört, míg mi egyet)! Másodjára Ever ért be, aztán meg Renée és végül mi. Sam és Diavolo hatalmas csatát vívtak a harmadik helyért, de végül Renéenek sikerült az egyik éles kanyarban végleg megelőznie minket. Vicces verseny volt, úgyhogy nem bántam, hogy utolsók lettünk: a legfurcsább az volt, hogy Diavolo is csak szórakozott és olyan jó kedve volt, hogy nógatás nélkül belegázolt a vízbe, holott annyira nincs elragadtatva attól, hogy vizes legyen. A verseny után kiderült, hogy Geri csalt, úgyhogy bosszúhadjáratot indítottunk ellene Everrel és célszerűen megpróbáltuk őt vízbe folytani. Kisebb-nagyobb sikerrel.
Végén egészen beesteledett, mire visszaindultunk a DH-ra, ahol tartottunk egy kis grillezést, Elissa és Jenna javaslatára, aki sajnos nem tudott velünk jönni a „Geri búcsúztató estre” ahogy Angeli elnevezte, de a grillezésnél aktívan velünk volt. Szegény Ever kárára csomót viccelődtünk vele és Gerivel, de azért úgy láttam, annyira nincs ellenükre az, hogy szerelmespárnak tituláljuk őket, úgyhogy szerencsére nem vették magukra. Szerintem kitalálható, hogy aznap nem is feküdtünk le úgy háromig.
Tegnap elég jelentéktelen napom volt, Diavolóval edzettünk egy kicsit terepen. Most, hogy nem volt edzőnk teljesen magunkra voltunk hagyatva, ami végül is jó volt, Diavolóval újabban nagyon jól megértjük egymást, a lovaglás is egyre jobban megy. Az edzés után kivittem a legelőre, én meg Renéevel és Cassal lógtam, aztán mikor Renée lelépett, hogy lovagoljon egy kicsit Xamirával megígértem Casey-nek, hogy megnézem az edzésüket Burnnal. Örülök, hogy egyre jobb az összhang köztük, Cas nem rég még nagyon el volt kenődve, amiért Burnie olyan ellenséges volt vele, de mostanra sokat fejlődtek és nekem úgy tűnt, hogy Burnout is egyre jobban ragaszkodik a gazdijához. Az ingyen mozi után megint leléptem Diavolóval, de ezúttal csak a pályáig mentünk, hogy gyúrjunk egy kicsit kitartásra meg gyorsaságra. Diavolo úgy egy másfél óra múlva megunta a dolgot, úgyhogy szünetet tartottunk, majd este hatkor megint kimentünk a pályákra. Aznap este mindenki nyugis volt, nem kellett senkit sem búcsúztatni, úgyhogy viszonylag nyugodtan telt az éjszakám és kijelenthetem, hogy sikerült tízkor lefeküdnöm. Ilyen már nem volt… hm, mióta tizenhárom voltam.
Válasz:
+ 15 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
Reggel pontban nyolckor már a konyhapulton ücsörögtem, mellettem Cassel, aki épp Burnről mesélt, meg a csodás edzésükről, amiről én kérdezgettem, ugyanis tegnap láttam őket visszasétálni a pályáról, Renéevel együtt – mármint, ő is látta őket. Ahoz képest, hogy este milyen nehezen aludtam el, egész kipihentnek éreztem magam, és a rémes éjszaka csupán távoli emlékképnek tűnt, a furcsa álmaimra már nem is emlékeztem.
- ... szóval egyre közelebb kerülünk egymáshoz, azt hiszem! – fejezte be élménybeszámolóját Casey, lelkesen pillantva felém.
- Hát ez nagyon király! – mosolyogtam rá, miközben magamba tömtem mogyoróvajas kenyerem maradékát, aztán leugrottam a pultról. – Jössz?
- Még van itt egy kis dolgom, de hamarosan én is megyek – ígérte Cas, miközben ő is leugott a földre.
Így tehát egyedül indultam az istálló felé, vidáman dúdolgatva magamban a Judas dallamát, és még akkor is ezt énekelgettem, mikor Diavolót a szokásos reggeli után kivezettem, hogy lecsutakoljam, mert tegnap este már nem volt erőm semmire sem. Kis ördögömre is ráragadt jókedvem, úgyhogy nyugodtan, élvezkedve tűrte, ahogy végigmosom a lábátol a farka tövéig. Miután végeztem, bevittem a felszereléseket, amiket a csutakoláshoz használtam, aztán siettem vissza Diavolóhoz, aki azonban legnagyobb megdöbbenésemre addigra már eltűnt.
- Mi a...? – tátottam a számat, kétségbeesetten körbefordulva a tengelyem körül. Na ja, egy hatalmas, 172 cm marmagasságú monstrum ló nem tűnhet el csak úgy! Szerintem a helyembe mindenki más is ledöbent volna.
Jobb ötletem nem lévén, körbeszaladtam az istállót, de persze Diavolo sehol. Megnéztem a legelőn a pályákon és a szállás felé is, de úgy tetszett, lovam szőrén-szálán eltűnt. Felszívódott, vagy mi.
Eléggé elkeseredtem, meg dühös és ijedt is voltam egyszerre, úgyhogy nem csoda, hogy felrúgtam a vizesvödröt, amit különben a többi ló méltatlankodó nyerítésekkel díjazott. Végül annyira nekikeseredtem, hogy elindultam a Grand-erdő felé, hátha ott sikerrel járok. Elég lúzernek éreztem magam, hogy sikerült elvesztenem egy lovat.
A legelő felől, a Vadvölgy-folyón keresztül közelítettem meg az erdőt, de végül nem kellett olyan messzire mennem. Diavolo már messziről kirítt a sötétbarna kérgű fák közül, úgyhogy kissé megnyugodva, lassabb tempóban közelítettem meg. A drágám épp egy almafa felé nyújtózkodott, egy erősen zöld almát szeretett volna elérni, ami csak nem akart sikerülni, így végül azt a taktikát választotta, hogy félig ágaskodva, félig nyújtózkodva „felugrott“ a kérdéses csemegéért, és végül sikerült neki.
- Jesszus Diavolo, ha egy kicsit türelmesebb lettél volna, egyszerre két almát is adtam volna! – csóváltam meg a fejemet, kiengedve egy megkönnyebült kacagást. Lovam érdeklődve nézett felém, vicces volt, ahogy közben az almán csámcsogott.
A kis eltűnéses incidens után végül megnyugodva hagytam ki Diavolót a legelőn, amíg én a boxát takarítgattam, közben meg az arra tévedő lányokkal váltottam pár szót, Elissa viszonylag sokáig maradt velem. Természetesen Libertyről és Diavolóról beszélgettünk, meg arról, hogy kinek hogy halad az edzése.
Miután végeztem a takarítással kimentem Diavolóhoz, kicsit lovagoltam vele a réten, meg elmentünk a napraforgókig, amik Diavolónak nem igen nyerték el a tetszését, kicsit úgy nézett ki, mint akit idegesítenek ezek a növények, ami vicces volt, mert állandóan prüszkölt és csapkodott a farkával.
Végül délután visszatértünk az istállókhoz, hogy felkészüljünk – egy kis félórás, egy órás pihenő után – a délutáni edzésünkre, amit Geri végre a terepen szándékozott megtartani. Csudajó! Ha minden jól megy, még ma befejezzük a kurzust, ami azt jelenti, hogy amint vizsgázok, végre beszélgethetek majd Diavolóval.
- Na cimbi, nézzük, mit tudunk terepen! – paskoltam meg Diavolo farát, mielőtt felugrottam volna a hátára. Geri már Indin pózolt és türelmetlenkedve figyelte, ahogy én is csatlakozom hozzá.
Miután mindketten útrakészek voltunk Geri intett nekem, hogy kövessem és elindult az erdő felé. Első feladatként vágtában kellett átugratnuk egy, az ösvényre dőlt farönköt. Mivel tegnap már gyakoroltuk az ugratást – Diavolo érdekes módon ezt jobban imádta, mint a vágtázást – ez jól ment, ménemnek kétségkívűl tehetsége van az ugratáshoz. Utána ügetésre lassítva követtük edzőinket, akik egyre beljebb vezettek minket az erdőben. Körülöttünk a növényzet egyre sűrűbbé vált, a fák lombjai, melyek már erősen sárgultak, összeértek a fejünk felett. Végül Geri hirtelen bestoppolt, így mi majdnem beléjük mentünk, ami kár lett volna, ugyanis előttünk egy kisebb szakadék tátongott. Geri magyarázott valamit arról, hogy a lovak nem csípik az ilyeneket, félnek tőlük meg minden, úgyhogy csak óvatosan, de mivel nekem egyáltalán nem úgy tűnt, mintha Diavolo ijedezne a tátongó miniszakadéktól nem igazán figyeltem rá. Gondolataim el-elkalandoztak, elképzeltem milyen lenne, ha beszélgethetnék Diavolóval...
- Hé, Nerina, figyelsz? – kiáltott rám a szakadék másik oldaláról Geri. Hé, mikor ugrotta át?
- Ühm...
- Akkor gyerünk, most te jössz! – noszogatott, aztán hátrébb farolt, hogy legyen helyünk megérkezni melléjük. Bólintottam.
Bátorítóan megpaskoltam lovam izmos nyakát, mire Diavolo merészen nekilódult és már csak azt vettem észre, hogy a levegőben vagyunk, utána meg Geriék mellett toporgunk. Geri kritikus szemmel végigmért minket, majd elégedetten bólintott. Szája sarkában mosoly bújkált.
- Ügyes, egész ügyes! – dícsért minket, mire Diavolo amolyan naná-hogy-megcsináltam-mégis-mit-gondoltál nézéssel fordult felé, még a fejét is megrázta.
Ezután folytattuk utunkat és úgy tíz perc múlva arra eszméltem, hogy körülöttem az erdő újból ritkulni kezdett. Diavolo jókedvűen horkantgatott, úgy éreztem, hogy kellően ellazult alattam. Csak akkor vettem észre, hova jöttünk, mikor már ott álltunk a Vadvölgy-folyó előtt.
Itt az volt a feladat, hogy egy kicsit járkáljunk a vízben, valamint egy hídon átkeljünk. Ez már nehezebbnek bizonyult, ugyanis Diavolo nem tűnt amolyan, vízbarát lónak, amit nem csodáltam tőle. Makacskodott, húzta-vonta, de végül mégis beleloccsant a folyóba, ami nagyjából a hasáig ért. Nagyon nem tetszett neki a dolog, ugyanis ficánkolva, össze-vissza táncikálva fogatva a hideg közeget, de úgy pár perc múlva már egészen megszokta. Mikor Geri úgy gondolta, teljesítettük a feladatot felmásztatott minket a hídra, amin Diavolo simán átment, büszke voltam rá.
Ezután a szálláson lézengtem, meg pihengettem, este pedig újra felkeltem, hogy találkozzak Gerivel és Indivel, kinn a pályán, hogy megtartsuk utolsó óránkat, amin a hegymenetet, a sivatagos vidéken való haladást és a gyorsaságot teszteltük. Diavolo kiváltképp a hegymenetben és a gyorsasági versenyben remekelt, az utóbbiban még Indit is (majdnem) sikerült leelőznünk, amire kiváltképp büszkék lehettünk.
Az edzés végén vizesen, fáradtan tértünk vissza a boxba. Én úgy gondoltam, mielőtt visszamennék a szállásra még maradok egy kicsit, úgyhogy befészkeltem magam a szalmába, valahol a box egyik sarkában és beszélgettem Diavolóval. Vicces, mennyire helyénvalónak és egyszerre furcsának éreztem egyoldalú csevelyünket, de az tény, hogy addig nem hagytam békén, míg el nem regéltem neki minden részletet a napomról, meg úgy igazából mindenről, ami érint engem. Diavolo álmosan pislongatott felém, aztán mikor megunta, mélyen lehajtotta a fejét, és mire észre vettem volna, húzta is a lóbőrt.
Most mondanám, hogy milyen felháborodott voltam, hogy csak úgy bealudt rajtam, de sajnos nem mondhatom, ugyanis percekkel később már én is úgy aludtam, mintha egy évezred óta nem láttam volna ágyat. Azaz, az én esetemben most szalmát...
Válasz:
+ 25 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
Tegnap pihenő napot tartottam. Hogy miért? Két okom – azaz, három – is volt rá: egy, aznapra irtóra fájni kezdett a karom, kettő, a combommal is ugyanígy voltam, és végül három, a kis ráadás, hogy igazság szerint lustának is éreztem magam.
Kezdjük ott, hogy fél tizenegykor keltem fel, fél tizenegykor! Jó, erre megtaláltam a magyarázatot, a „hiszen szombat van!“ képében, de arra, hogy első utam a szálloda nappalija felé vezetett, ahol ledobtam magam a tévé elé és kapcsolgatni kezdtem a bugyutábbnál bugyutább adók között, már nem volt magyarázat. Ja, és mindezt tettem „Little Princess“ feliratú pizsamában. Iró jó látvány lehettem, mit ne mondjak.
Végül találtam magamnak egy filmet valahol, azt hiszem valami akciófilm volt, legalábbis a káromkodások, robbanások és géppuska ropogásokból erre következtettem. Egy ideig bámultam, de hirtelen valaki levetette magát a kanapéra, amin teljes hosszábba elnyúltam, úgyhogy az a valaki szépen rácsüccsent a hátam közepére.
- Nyek... – ironizáltam, aztán tényleg nyögtem egy igazit is. Fenébe, bárki is nézett kanapénak, az nem egy pehelykönnyű egyén. – Örülök, hogy ilyen jól sikerült rejtőzködnöm meg minden, de mellettem még van egy kicsi hely, most átülhetnél oda.
Valahonnan feljebbről Renée kacagása jutott el a fülemhez. Szóval ő volt! Ekkor már biztos voltam, hogy a kis szőke pusztán szórakozásból űlt rám, és nem azért, mert kanapénak nézett. Na ja, nehéz is lett volna amellett a tény mellett, hogy a kanapé lágy krémszínű, míg az én pizsamám szürke-zöld, a fejem meg világító vörös.
- Nem is tudtam, hogy újabban beálltál kanapénak, Rina! – Renée végül méltóztatott leszállni rólam, úgyhogy sikerült felűljek és „halott vagy“ pillantásokat löveljek felé, amiről ő persze tudomást sem vett.
- Nahát, eddig én sem – morgolódtam a hátamat fogdosva.
- Mindegy is, azért jöttem, mert egyszerűen sehol sem voltál, azt hittem, valami bajod lett! Komolyan aggódtam miattad, erre te itt fenn döglesz, na szép!
- Bocs Renée, de egyszerűen nincs kedvem mást csinálni – ismertem be széttárva a karomat - Ha akarod, csatlakozz. Ha hozol harmadik tagot, megalapíthatjuk a „Lusta lovasok“ klubját.
- Nagyon vicces! – hunyorgott rám Renée pajkosan mosolyogva, aztán már rángatott is magával.
A szobámban kötöttünk ki és Renée rámparancsolt, hogy öltözzek fel – valami meleg ruhába, mert odakinn hihetetlenűl fúj a szél, lehűlt a levegő és szitál az eső – aztán mikor eleget tettem kérésének (jobban mondva parancsának) megint magával rángatott, egyenesen le az étkezőbe.
- Ez mind nagyon kedves tőled Renée, de nem kell húzz, tudod magam is képes vagyok járni – jegyeztem meg, miközben épp a hűtőben tettem expedíciót. Hadizsákmányom végül nem onnan, hanem a kenyértartóból, a péksütemények közül került ki. Nyam-nyam, fahéjas csiga!
- Gondolod? Nekem nem úgy tűnt.
- Renée, már 18 éve gyakorlom, hogy álljak és járjak magamtól. Legközelebb menni fog, kösz – biccentettem felé, mire ő is bólintott.
- Siess, Diavolo biztos türelmetlen már! – sürgetett az asztal másik feléről kis rabszolgahajcsárom.
- Ühm-hümm – jött az értelmes válasz felőlem. Hiába, a kajával a számban történő beszélést még gyakorolhatom.
Végül úgy tíz perc alatt jóllaktam, aztán Renéevel együtt – mostmár saját magamtól járkálva – kisétáltunk az istállókhoz. Hát, barátnőm nem túlzott, mikor azt mondta, viharos idő van. Azt hittem, a szél letépi a hajam és úgy összefagytam míg elértünk a boxokig, hogy kész csoda volt, amiért még akkor is képes voltam mozogni.
- Helló Diavolo! – köszöntem neki vacogva, mire egy nagy fej jelent meg az egyik boxban.
Mit mondjak, Renéenek megint igaza volt. Diavolo türelmetlen volt, nagyon türelmetlen. Amint meglátott, egy felháborodott nyihogással fogadott, aztán meg mikor próbáltam kárpótólni egy kis almával, meg azzal, hogy simogattam, ahol értem, tüntetően elfordult tőlem, még az almát sem fogadta el.
- Ó, hát így állunk! – vágtam csípőre a kezeimet, mire Diavolo unottan prüszkölt egyet, és kapálva jelezte, hogy igazán kimehetnék, mert idegesítem. – Rendben, akkor megyek is!
Azzal kitrappoltam a boxából, elég látványosan ráadásul, és elmentem megkeresni Gerit, akire végül Ageli irodája előtt találtam meg, talán épp tőle jött. Geri eléggé meglepődött, mikor megpillantott. Azért azt hiszem, én is meglepődnék a helyében, ha egy elszánt-morcos Nerina állna meg előttem, halálosan komolyan villogó tekintettel.
- Helló Nerina! Szép napunk van, nem? – próbálkozott óvatosan rám pillantva.
- Lovagolhatok egyet Indin? – Mintha meg sem hallottam volna gyér köszönését.
- Hogy... mi? Mi-miért? – Geri egyre jobban összezavarodott tőlem, amit egyébként vicces lett volna látni, de akkor és ott nem volt kedvem rajta szórakozni.
- Egyéni okok, nem tartozik rád! –vágtam oda, de miután nem válaszolt, kissé megenyhülve hozzátettem. – Bocsi Geri... Diavolo ma reggel hisztizni kezdett, amiért kicsit nagyon elkéstem és most látni se kíván. De amilyen féltékeny, gondolom, ha látja, hogy ma Indivel foglalkozom, nem fogja kibírni.
- Micsoda egy makrancos lovad van neked! – kacagott fel Geri, a szemét törölgetve. Ez király, legalább ő jól szórakozik... – Természetesen lovagolhatsz Indin, csak vigyáz rá. Ha sok kaját adsz neki, nagyon hálássá válik.
- Köszi Geri, hálám üldözni fog! – köszöntem el tőle futólag, aztán már sprinteltem is vissza az istállóhoz.
Ott aztán egyenesen Indiana boxához léptem, nem törődve Diavolo kíváncsian vizslató, gyanakvó tekintetével, pedig éreztem, hogy fojamatosan engem figyel. Egyszer még hátra is néztem, de addigra ő persze már elkapta rólam a tekintetét. Hát jó, ha harc, hát legyen harc!
- Szia Indi! Hogy s mint? – nyújtottam át neki egy répát meg egy almát, amit meglepően gyorsan sikerült eltűntetnie.
Aztán a lehető leggyorsabban kivezettem a boxából, ekkor Diavolo már ledöbbenve figyelt, láttam, hogy értetlen a helyzetet látvány. Jóóó, talán nem is kell majd felüljek Indire.
- Gyere jófiú, ma veled fogok edzeni, mert az én makacs lovam nem hajlandó velem együtt működni! – közöltem vele halál nyugodtan, miközben a nyakát simogattam. – Talán jobb is így, te egy tapasztaltabb, nyugo...
És itt borult ki a bili.
Diavolo olyat nyerített, hogy még én is megremegtem tőle. Mérges, felháborodott nyerítés, ami egy dühös vezérméntől jött: erre még Indi is megrettent kissé. Diavolo ágaskodott a boxában, mellső lábaival a boxajtót verte. Én nyugodtan vártam, míg befejezi a hisztit, és mikor már eljutott odáig, hogy csak prüszkölt és dobálta a fejét, akkor odaléptem hozzá. Kezemet a fejére simítottam, közben pedig a szemébe néztem.
- Hé, Diavolo... bocs ezért – intettem a fejemmel Indi felé. Hangom szelíd és lágy volt. – Hajlandó vagy mostmár foglalkozni velem? Tudod, hogy nekem te vagy a legfontosabb.
Diavolo bizalmatlanul méregetett, aztán tekintete meglágyult és végül megadóan hátrébb lépett, mintha ezzel ösztökélne arra, hogy belépjek a boxába. Nekem sem kellett több, rögtön be is mentem hozzá, átadtam neki egy almát némi cukorral vegyítve, utána pedig megkönnyebbűlten átöleltem a nyakánál. Diavolo elégedetten tűrte: hatalamas fejével a sörényébe temetett arcomat böködte, miközben nyugodtan szuszogott.
- Na gyere nagyfiú, csináljunk valamit! – léptem el tőle pár pillanat múlva, aztán mosolyogva kivezettem a boxából, majd egy percre magára hagytam, ugyanis Indit is vissza kellett vigyem.
- Sajnálom Indi, de ma mégsem lovagolok veled! – kértem tőle bocsánatot, aztán visszasiettem lovamhoz.
Aznap Diavolóval a legelőn játszottunk és a többi ló nagy felháborodására ott is lovagoltunk egy kicsit, ami annyiból állt, hogy én felpattantam a hátára és ő teljes erejéből kilőtt, nem fogtam vissza. Ennél jobb nem létezik a világon, ezt komolyan mondom! Hagyni, hogy Diavolo a széllel száguldjon, velem a hátán... leírhatatlan élmény.
Kora estig vele voltam, ami ha azt nézzük, hogy körübelüll du. egy kor békültünk ki, nem is olyan sok idő. Este aztán jött egy kis vihar, mire én bekotródtam a szállásra, beszélgetni a többiekkel és a többi. Ma sokat láttam Angelit is, leült hozzánk és beszélgetett velünk, nagyon kedves és érdeklődő volt. Szinte mindegyikünknél rákérdezett, hogy megy a lovunkkal, meg hogy halad az edzés.
Este sajnos nehezen aludtam el, vagy egy órát forgolódtam az ágyamban álmatlanul, míg képes voltam lecsukni a szememet és akkor is furcsa, túlságosan élénk álmok kergettek. Voltak álmaim Diavolóról, meg Geriről és a titokazot tollakról, de a legaggasztóbb az volt, amelyikben egy néma erdőben álltam, körülöttem kopár fákkal és egyre csak a vérvörös eget néztem, mintha várnék valamire.
Azt hiszem, úgy éjfél körül sikerült végül elaludnom.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
Másnap reggel úgy keltem, hogy az egész testem izomlázban szenvedett. Jó, ez azért túlzás, de a combjaim olyan rettentően fájtak, hogy nem bírtam felállni az ágyból, így úgy döntöttem, még öt percet visszalaszok, hátha akkor jobb lesz a dolog (jut eszembe: Mennyi az emberek átlagos alvásigénye? Senki? Megmondom: Csak még öt perc!) Persze, hogy nem vált be, de legalább megpróbáltam.
Szóval ilyen fájdalmak közepette vonszoltam le magamat az étkezőbe, ahol kivételesen seki sem volt, ami valahogy meglepett. Végül arra jutottam, hogy biztos mindenki alszik (fél kilenckor? Haha, jó vicc!) vagy pedig mindenki kinn van a lovaknál. Utóbbi ötletem valahogy találóbbnak tűnt.
Így hát társaság nélkül, áldott csendben reggeliztem, amit azóta nem tettem meg, mióta idejöttem a rezervátumba, eddig mindig volt valaki velem, és bár azelőtt állandóan egyedül voltam egész nap egy bazinagy házban, azért ez most furcsa volt. Szép komótosan bevágtam a duplaszendvicsemet, aztán kikaptam a gyümölcsös kosárból két almát – egy nekem, egy Diavolónak – és már indultam is. Azaz, hogy indultam volna, mikor is Ever jelent meg az ajtóban és lapos pislogásaiból rögtön megítéltem, hogy este sokáig lehetett fenn. Aztán tekintetem a kezében szorongatott, furcsa piros-fekete tollra esett. Olyan ismerős volt az a toll... miután pár pillanatig rendesen megbámultam végül csak rájöttem, hogy honnan.
- Jé, ez Geri furcsa tolla! – csúszott ki a számon a csodálkozó felkiálltás. Hát ez szép volt, mondhatom! Se köszönés, se semmi, csak az észrevétel, hogy hé, egy furcsa tollat szorongatsz! Nagy tapsot nekem... – Mit is mondott... valami Szirén toll?
- Reggelt Nerina! – köszönt felém álmosan mosolyogva Ever, aki szerintem észre sem vette, hogy abszolút kimaradt a köszönés, már az én részemről. – Ó, igen ez az...
Úgy bámult le a tollra, mintha ő is furcsállná, hogy a kezébe került, úgyhogy nem állhattam meg, muszáj volt megkérdeznem, hogy került hozzá. Elvileg ez a toll valami ritka cucc, nem kéne rá vigyázni?
- Tegnap este Geri adta nekem – jött az egyszerű válasz, miközben a lány lehuppant az asztalhoz és felkapott egy banánt a gyümölcskosárból.
- Ööö... javíts ki ha tévedek, de nektek Zarándokkal nem a Fagy szellem tolla volt meg? – pislogtam zavartan a lányra, aki szavaimra csak biccentett egyet, hogy helyesen mondom. – És akkor...? Most két tollatok van?
- Nem. Geri azt mondta, mivel még nem varázsoltunk Zarándokkal, így ő még nem állapodott meg annál a tollnál. És elvileg Zarándoknak eredetileg is ez volt a tolla... Átkelő volt Geri szerint.
- Ó! – nyögtem ki nagyon értelmesen.
A helyzet az, hogy fogalmam sem volt mi a fene az, hogy Átkelő és eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyen toll is. Jó, mondjuk Geri mutatta már és neki is különleges tolla van, de akkor is furcsa volt hallani, hogy Zarándoknak ilyen tolla van. Vajon vannak még más különleges tollak is? Biztosan, Geri többről beszélt...
Elhatároztam, hogy ma megint ellátogatok a könyvtárba. Később, persze.
Délután elég borongós időnk volt, de ennek ellenére én és Diavolo fél négy körül ott feszítettünk a pályán, Gerire várva, akivel edzésünk volt abban az időpontban. Az irányítással foglalkoztunk azon az órán, sok érdekes dolgot megtudtam és megtanultam normálisan irányítani Diavolót a toll és a szép hosszú sörénye segítségével. A tollas dolog furán működött, amolyan gondolat átviteles furcsaságként, és mégsem. Olyan volt, mintha a tollal kapcsolódtam volna Diavolóhoz és így tudtam neki egyszerű utasításokat adni, amiket ő szépen követett is.
Aranycsillagom (jézus, valaki szoktasson le erről a rémes becézésről) újabban nagyon vigyáz arra, hogy edzéseken a maximumot nyújtsa és teljesen engedelmes legyen. Néha azért kiszakad a nagy igyekezetből, például már volt olyan, hogy Geri utasítása szerint megkértem, hogy kígyóvonalban ügessünk, ő meg hirtelen befékezett és én szépen lebucskáztam róla, úgy ahogy voltam. Szerencsémre nem történt nagyobb bajom, csak elkezdett rémesen sajogni a vállam, amire estem, úgyhogy muszáj volt egy kis szünetet tartsunk, amíg én megnézettem a dokival a vállam. Ő bezzeg azt mondta, hogy semmi gond, de biztos, hogy jó pár napig még fájni fog és érzékeny lesz, na meg szép lilás színekben fog sziporkázni, de ezen kívűl semmi. Szuperjó.
De azért nem haragudtam Diavolóra.
Aznap igazából két edzésünk volt, egy délután, egy este, de a kettő között azt csináltunk ugyebár, amire kedvünk szottyant, úgyhogy én elmentem és beszereztem Diavolónak egy meleg istállótakarót, (vörös-krémszín kombóban, hű, de királyság) mert az idő egyre inkább kezdett lehűlni, én meg persze a világért sem akartam volna, hogy drága ménem netalántán megfázzon, vagy valami ilyesmi.
Aztán meg elvittem patkoltatni, mert már igazán ráfért, tekintve, hogy több, mint másfél hete vagyunk már itt, és már az edzéseink is kezdettét vették, de neki még mindig nem volt patkó a lábán. Egyébként Diavolo a patkolás közben szörnyen makacsnak bizonyult: állandóan ide-oda dobálta magát és háromszor próbálta megrúgni a kovácsot, aki azonban nevetve állította, hogy rosszab lóval is volt már dolga, úgyhogy nincs miért aggódni. Aha, hát ha ő mondja... azért felőlem nézve elég félelmetes volt egy hatalmas, ereje teljében lévő vezérmént vicsorogva kapálni látni, én a helyében legszívesebben eldobtam volna mindent és kifutottam volna a világból.
Végül úgy sikerült megnyugtatnom, hogy odaálltam mellé és folyamatosan beszéltem hozzá, meg simogattam a nyakát és az orrát. Ó, és a magammal hozott lócsemege is nagyban rájátszott a sikerre.
Tehát miután Diavolo hivatalosan is patkós állattá vált és vígan horkantgatott mellettem úgy döntöttem, kicsit bezsúfolom a boxába, én meg lesietek a könyvtárba, ahogy azt terveztem. Ott persze megint nem volt senki, amit azért már annyira nem csodáltam, mint a reggeli ürességet, egy könyvtárban ez természetesnek hatott. Számomra.
Úgy egy-másfél órát üldögéltem ott, mindenféle könyveket olvasgatva, amikben említést tettek régi, titokzatos erőkkel rendelkező tollakra, meg Átkelőkre és egy kicsit utánaolvastam annak is, amit Geri mondott. Minden stimmelt, úgy, ahogy ő mondta. Olyan 6 körül felálltam és kisétáltam az istállókhoz.
- Helló nagyfiú! – köszöntöttem vidáman lovamat, aki azonnal kidugta fejét a boxából: füleit érdeklődve felém fordította, szemei huncutúl csillogtak. Olyan volt, mintha tervezne valamit... hm, rajtad tartom a szemem, te ördög kölyke! – Jó az új takaród?
Diavolo megvetően felhorkant, mintha ezzel mutatná, mennyire felesleges ez a dolog számára, mert hát ugye, ő annyira profi, hogy a legnagyobb hidegben sem fagy halálra. Minden esetre, nagyon jól mutatott rajta.
- Haha, persze, a nagy Diavolónak aztán semmi sem árthat! – nevettem ki, miközben úgy tettem, mintha rettegve félném. Lovam nagy vicces kedvében elkezdte hosszú, vörös hajamat rágcsálni.
- Hé, tünés innen! Ez nem kaja! – ugrottam el tőle nevetgélve, mire ő jókedvűen horkantott egyet. – Na figyelj, megint megyünk edzeni, úgyhogy legyél jó és próbáld szem előtt tartani, hogy a hajam nem széna, bármennyire is hasonlít egy hatalmas kazalra néhanapján.
Azzal vidáman megpaskoltam a nyakát, felcsatoltam a kobakom és Diavolóval az oldalamon megintcsak kilépkedtünk a pályára, ahol Geri már várt minket. Este a lépést, ügetést és a vágtát vettük át komolyabban és jobban odafigyelve. Geri kielemezgette, hogy mit hogy csinálok és fojamatosan tanácsokkal látott el. Hogy üljek, hogy irányítsam Diavolót és ilyenek. Átvettük az ügetés (utazó ügetés, repülő ügetés, versenyügetés) és a vágta különböző fajtáit (jobb oldali, bal oldali) is.
Mondhatom, az óra végére rendesen elfáradtunk mind a ketten, Diavolo a sok futkározástól, én meg attól, hogy igyekeztem magam Diavolo hátán tartani és kilencre már erősen lüktetett megsérült karom, de nem érdekelt. Mámorban úsztam, amiért egy teljes órát Diavolo hátán töltöttem, az egész csodás volt, na meg nagyon kifárasztó, de mindenképp erősen megérte.
Edzőnktől búcsút véve, az istállók felé baktatva összetalálkoztunk Jennával, aki épp Nukrát vezette, ha jól emlékszem, épp lecsutakolta, mert most hozta be a legelőről. Kicsit elbeszélgettünk, én meg közben figyeltem Diavolót, hogy reagál a másik ló jelenlétére. Mikor odamentem a kancához, hogy megsimogassam és odaadjak neki egy kis cukrot Diavolo tüntetően elfordította a fejét, és utána egy ideig még morcos volt rám, amiért más lónak is adtam a cukrából – az én nagy vidulásomra. Mert persze ami édesség, vagy ehető dolog, ami nálam van, az tulajdonképpen az övé. Aztán azzal, hogy szép türelmesen kifélsültem a sörényét és a farkát, valamit elláttam étellel és pluszba odaadtam neki egy szép nagy almát végül nagy kegyesen megenyhült irányomba.
- Na látod te ördögfióka, nincs miért aggódni! Te vagy a legszebb és legügyesebb mén a világon! Az én rossz lovam! – búcsúztam el tőle, mire ő egyetértő tekintettel nézett utánam.
Aznap este vihar támadt, elég nagy és elég zajos, úgyhogy a lányokkal fennmaradtunk úgy éjfél utánig egy kicsivel. Beszélgettünk meg ilyesmi, az egész csapat (Jenna, Renée, Elissa, Ever, Casey és én) Cas szobájába zsúfolódott be, ő és én üldögéltünk az ágyon, Renée a szönyegen hasalt, Jenna meg Ever hoztak a szobájukból párnákat és azokra ültek. Egy ideig csak magunkról, meg úgy általános dolgokról csevegtünk, Renée sokat viccelődött Ever és Geri bensőséges kapcsolatával, amire mi többiek nagyban bólogattunk, hogy tényleg olyan aranyosak lennének együtt, de aztán valahogy ezekről áttértünk a rémtörténetek mesélésére, azt hiszem, Ever mesélte el a legelsőt, talán épp azért, hogy terelje a témát, már nem tudom. Akkortájt már eléggé álmos voltam, de miután meghallgattam vagy hat különböző, véres-szellemes sztorit már nem sok kedvem volt aludni. A többiek közül még voltak páran, akik így éreztek, úgyhogy végül arra jutottunk, hogy Elissa és Jenna lemennek és szereznek hálózsákokat a többiek számára és Casey szobájából reggelig ki sem tesszük a lábunkat. Hááát... azt hiszem, elképzelhető, milyen szűkösen voltunk abban a kis szobában. Cas természetesen megkapta az ágyát, onnan senki sem merte kitúrni (naná, mert megfenyegetett minket, hogy aki kitúrná a helyéről, azt röviden kidobja a szobájából a sötétségbe, elég viccesen nézett ki, miközben ezzel fenyegetőzött, de azért mindenki komolyan vette), Elissa a szönyegre költözött hálózsákjával, én és Jenna az ablak alatt lettünk elszálásolva, keresztbe, Renée meg az ajtó mellett, Everrel együtt. Huh, szűkös volt, mit ne mondjak, de így legalább sikerült pillanatok alatt elszunnyadnom.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
A mai napom jól indult ahhoz képest, hogy tegnapelőtt milyen rémesen éreztem magam egész álló nap. Reggel úgy nyolc körül keltem fel – megfogadtam, hogy ráállok erre az időpontra, mert ez körübelül olyan normális felkelési időpont: se nem túl korai se nem túl késői – és hipergyorsan sikerült magamra kapjam a sötétkék rövidnadrágomat és egy hozzáillő fehér izompólót, amin egy rajzolt lófej díszelgett (fekete, hókás mén, viccesen kinyújtott nyelvvel) a zöld-narancssárga színekkel mellé nyomtatott „Crazy Girl“ felirat mellett. Így galoppoztam alá a többiek közé. Ma viszonylag kevesen voltak az étkezdében, úgyhogy különösebb csevegés nélkül, negyed óra alatt sikerült megreggelizek, ami személyes rekord. Úgy látszik, ma ilyen rekorddöntögetős napom van. Hah, csak maradjon is így.
Reggeli után Casey-vel az oldalamon elsétáltunk az istállók felé. Casey közben végig Burnout lováról áradozott, én meg mosolyogva hallgattam. Jó érzés volt látni, hogy Cas ennyire kivirult attól, hogy sikerült megtalálja Burnt.
Az istállókhoz érve aztán elváltak útjaink, ugyanis ő nekilátott Burnt csutakolni én meg amint túlléptek a szokásos reggeli rituálénkon – Diavolo üdvözlése, simogatása, reggeli, vízcsere – rögtön kivezettem a pályákra. Azt terveztem, hogy ma valami aktívabb edzést fogunk végezni, elvégre ma este lesz életünk első közös, igazi edzése Geri felügyelete mellett. Erről aztán rögtön eszembe jutott Geri és a tegnapi beszélgetés, amitől a gyomrom ideges bukfencet vetett.
- Uh, gyere nagyfiú, csináljunk valami érdemlegeset! – nyögtem lovamnak, aki furcsán méregetett, nem értette, mitől lettem hirtelen olyan sápadt. Puha orrával még meg is böködött, mintha így kérdezné meg, mi gond.
- Izgulok a mai edzés miatt és a tegnapi beszélgetés is nyugtalanít... van mit átgondoljak, de olyan sok a dolgom, hogy semmire sincs időm – vallottam meg suttogva, mire Diavolo lenézően horkantott egyet. Erre rögtön felkaptam a fejem. – Hé, na nehogy már te röhögj ki! Te kérdezted, mi a gond, most akkor legyél egy kicsit együttérző! Ezek igen is komoly problémák...
Azonban ahogy a mén szemébe néztem, úgy éreztem, hogy mégsem olyan komolyak. Diavolo csillogó tekintete azt ígérte, hogy minden rendben lesz – már csak azért is, mert ő egyszerűen tökéletes (igen, ezt is megéreztem) – és a dolgok majd meg fognak oldódni. Hát, őszintén reméltem, hogy neki lesz igaza.
Szóval, vissza térve a reggeli edzéshez, az kitűnően sikeredett. Diavolo, mintha csak ezzel próbálta volna javítani a közérzetemet, tökéletes kisangyal módjára viselkedett, a futószárazás közben egy pillanatig sem volt gondom vele, csakúgy, mint a járóiskolázásnál sem. A mai napon már én magam engedtem neki a vágtát és a rudakat is magasabbra emeltem neki. Diavolo élvezte a munkát, azt hiszem, kicsit olyan kihívásnak tekintette a dolgot, amivel bizonyíthatja, milyen ügyes, és hát, valljuk be, tényleg így is volt. Egészen el voltam ájulva tőle: a tartása, a mozgása, az egész lénye olyan kecses volt és nagyon szépen ellazult gyakorlás közben, hogy hú! Igen, ennyit tudtam kinyögni.
- Diavolo, istenem, te egyszerűen csodás vagy! – ujjongtam, mikor az edzés végén odamentem hozzá és jutalmul (szüntelen simogatások közepette) odanyújtottam neki egy-két erdei gyümölcsös lócsemegét.
Diavolo úgy nézett rám, mint aki ennek teljességgel a tudatába van, úgyhogy muszáj volt felnevessek, és megjegyeznem, hogy azért még van mit tanulnia. Válaszul kaptam egy játékos fenyítést.
Délelőtt Diavolót kinnhagytam a legelőn, Xamira, Burn és Zarándok társaságában, én meg addig friss szalmát hordtam Diavolo boxába, a nemrégiben kibérelt szalmazsákok segítségével és közben a boxajtón ücsörgő Renéevel társalogtam. Azt hiszem, ki lehet találni, miről beszélgettünk....
- Te, amiket Geri mondott, az egyszerűen... egyszerűen... – keresgélte a szavakat a szőke lány, mire kisegítettem.
- ...bizarr, furcsa, hihetetlen? Ezeket kerested?
- Aha, valami olyasmi. De tudod, azért valahol lenyűgöz ez az egész mágiás-álmos cucc. Nagyon érdekes, hogy lehetséges az álomjárás.
- Igen, tényleg az... – ismertem el, miközben félig-meddig hátrafordultam Renée felé, hogy normálissan tudjunk beszélgetni. – De ahogy Geri viselkedett, mikor azon akadt ki, hogy varázsolnia kell, hát... az durva volt. Ha végül velünk is ez lesz, az azért már nem lesz olyan lenyűgöző.
- Bizonyos szempontból...
- Kac-kac! Kiknek, a leendő pszichológusainknak? – vágtam vissza gúnyolódva, amin mindketten elnevettük magunkat.
Tehát Geriről és a tegnapi kis csevelyről beszélgettünk, jól kivesézve egy-egy mondatot. Végül úgy váltunk el, (Renée terepre indult Xamirával) hogy megígértük, szaván fogjuk még Gerit és megkérjük, hogy mesélje tovább a dolgokat, mert azért a kép még így sem olyan tiszta.
A délután további részét Diavolóval töltöttem, aztán úgy három körül visszaballagtam a szállásra, ahol kártyázni kezdtünk a lányokkal, majd felmentem a szobámba és olvastam, valamint zenéthallgattam. Hét körül azonban megint rámjött az idegeskedés, így felpattantam és kimentem sétálni a pályákra, ahol összetalálkoztam Cassel. Neki végül elmondtam, mennyire izgulok, meg hogy kicsit félek is, hogy mi lesz Diavolóval és hogy tudunk majd együttműködni. Casey meg csak mosolygott és bátorított, hogy minden a legnagyobb rendben lesz (idézem: Diavolo biztos vigyázni fog rád, még ha vad paci is, belül odáig van érted! Ebben 99,9%-ig biztos vagyok! A maradék már csak félelemkeltésnek van). Én meg Burnről kérdezgettem, aztán úgy fél nyolc körül elköszöntem tőle és elindultam a boxokhoz, hogy felkészítsem Diavolót az edzésre. Diavolo prüszkölve, fejét dobálva fogadott, úgyhogy egyből lejött, hogy itt nem csak én vagyok az egyetlen aki izgul, – bár, talán paripám inkább csak izgatott és türelmetlen volt, ki tudja – mire magamban somolyogva befásliztam Diavolo lábait, ahogy arra a doki kért. Ez azért nehéz feladatnak minősült, ugyanis drága társam állandó jelleggel eltáncolt előlem és morcos volt, amiért piszkálgatom a lábait, úgyhogy az amúgy egyszerű feladat nálam tíz percet vett igénybe.
- Rossz vagy Diavolo, ugye tudod? – fújtattam rá, mire ő ártatlanul pislogni kezdett – Egy rémes, makacs és forrófejű ördög vagy! – ez már csak ugratás volt: képtelen voltam Diavolóra egy percet is haragudni, mikor ilyen aranyosan néz rám, de azért igyekeztem megtartani a “szigorú és kemény gazda” szerepét. Köhm… kevés sikerrel.
Végül simogatni kezdtem a fejét, mert annyira türelmetlen volt, hogy kínjában engem kezdett löködni, meg adtam neki egy jókora almát, amit eredetileg magamnak szántam, de hát így van ez a lovasokkal – hamar megtanulják, hogy ami az egyik percben még az övék, az a következőben a ló szájában landol. Különösebben tehát nem sirattam meg elveszett almám, pedig igen jól esett volna valami szaftos, ugyanis hirtelen úgy éreztem, mintha legalábbis a Góbi-sivatag átköltözött volna az én számba. Hehe, érdekes is lenne, ha ezentúl a föcikönyvekben a Góbi-sivatag neve mellett helymeghatározásként Kína helyett Nerina Blake szája szerepelne… (bocs, ha valamiért izgulok, hajlamos vagyok orbitális hülyeségeken gondolkodni)
Tehát, amikor végül nyolc lett, én és Diavolo teljes harci felszereltségben, ünnepélyes komolysággal kivonultunk a pályához, ahol Geri már várt minket. Természetesen Indivel volt és mosolygott, ezt már messziről kiszúrtam.
- Szép esténk van, nem? – “köszönt”, mikor odaértünk mellé. Én csak bólintani tudtam. – Nos Nerina, örülök, hogy végre ti is megkezditek az edzést! Amint gondolom azt már tudjátok, ma a szőrén lovaglással foglalkozunk. Gondolom lovagoltál már igaz?
Bólintás.
- Remek. És ültél már meg szőrén lovat?
Újabb bólintás.
- Akkor nagyjából tudod, mi a dolgod. Ha segítség kell a felszállásnál, nyugodtan kérj tőlem.
Persze, hogy nem kértem. Nem voltam olyan alacsony, úgyhogy viszonylag könnyedén fel tudtam pattani a lovak hátára, ez sosem jelentett túl nagy gondot. Diavolo esetében is így volt. Mikor végre elhatároztam magam, hogy felülök a mén hátára – hosszú ki-és belégzés – akkor egyszerűen csak vettem egy lendületet, ugrottam, és már ott is voltam Diavolo hátán.
Ott. Ültem. Diavolón.
- Sikerült, sikerült! Istenem, köszönöm! – kezdtem rögtön mély hálálkodásba, kifújva a benntartott levegőt, amiről eddig észre sem vettem, hogy bent tartottam. Geri furcsán nézett rám, és Diavolo is érdeklődve tekergett hátrafelé, hogy lássa, miért vagyok ilyen hangos.
- Oké, most akkor indítsd el lépésben! Nem nehéz, csak gondolj arra, hogy léptettek, meg esetlek finoman rúgd meg az oldalát. – Ajánlotta Geri, aztán biztatón rámmosolygott.
Én meg megkapaszkodtam valahol Diavolo sörényébe, hogy le ne essek és minden erőmmel arra gondoltam, hogy léptettünk a pályán. Aztán ahogy Geri tanácsolta, enyhén megrúgtam az oldalát (bár az inkább csak simogatásnak minősült, amilyen bátortalan kísérletett tettem a jelt adásra).
És Diavolo lazán megindult alattam.
Csak ekkor jöttem rá, milyen rég nem ültem már lóháton. Te jó ég, mennyire hiányzott ez a kellemes, nyugtató ringatózás a ló hátán! Diavolo ütemesen, büszkén lépkedett, úgyhogy nem volt nehéz belerázódni a ritmusába.
- Jézusom, de rondán ülsz! Húzd ki magad Nerina! Ne, nem kell rágörnyedj a ló nyakára, ez nem galoppverseny! – Ilyen és ilyesfajta megjegyzések röpködtek felém, de én egyáltalán nem bantam őket: tanulni jöttem, úgyhogy igyekeztem a maximumot nyújtani és figyeltem Geri minden szavára.
Diavolo mindvégig türelmesen viselkedett, bár sokszor rajta kaptam, ahogy Indit vizslatta, mintha valami riválist látna benne. Ilyenkor gondolatban próbáltam rászólni, nem tudom, mennyire hallott meg, de legalább ilyenkor abbahagyta a bámulást. Viszonylag hamar elértünk oda, hogy Geri megengedte, ügessünk Diavolóval, rám meg megint rámjött a pánik. Diavolo meg mintha megérezte volna idegességemet, ő is dobálni kezdte a fejét és táncolni kezdett.
- Mit csinálsz Nerina? – kiáltott rám Geri, mérgesen. – Mondtam, hogy ne pánikolj, mert Diavolo megérzi a félelmed és akkor ledob a hátáról! Bízz benne, vigyázni fog rád!
Diavolo kedvéért tehát nyugalmat erőltettem magamra és ügetésre ösztökéltem a mént alattam. Diavolo rögtön engedelmeskedett. Az ügetés lovam hátán egyszerűen csodálatos volt. Úgy éreztem magam, mintha végtelenűl szabad lennék és az egész olyan kellemes volt, hogy azt kívántam, sose kelljen abbahagynom.
Végül azért Geri megállíott minket, javasolta, hogy dícsérjem meg Diavolót és adjak neki valami kis csemegét, én meg készségesen követtem utasításait. Diavolo egyébként tényleg minden dicséretet megérdemelt, úgyhogy a lehető legjobban próbáltam vele érzékeltetni, hogy mennyire büszke és hálás vagyok. Ezután Geri kérte, hogy indítsam el ügetésben, tegyek egy kört, aztán ugrassam vágtába.
- Hát, gyerünk pajtás! – mormogtam Diavolo fülébe, mire lovam halkan felnyihogott.
Ezután elindítottam ügetésben és sörényébe kapaszkodva, jelzések segítségével – meg valahol a gondolataimmal is – irányítani kezdtem. Azt az egy kört gyorsan és egyszerűen megtettük, és végül vágtára bíztattam. Diavolo úgy ugrott vágtába, mint a galopplovak, amikor startnál kilőnek, úgyhogy én majdnem lefordultam a hátáról. Kissé kényelmetlen volt a vágta így, hogy eszeveszettül kapaszkodtam Diavolo fekete, lobogó sörényébe, ráadásul Diavolo vágtájának ritmusa élénkebb volt, mint amivel valah is dolgom volt, úgyhogy még szoknom kellett a dolgot. De amint megszoktam, rájöttem, hogy ez még csodálatosabb érzés, mint az ügetés, ez egyszerűen tökéletes. Szabadnak éreztem magam, egynek Diavolóval és olyan volt, mintha repültünk volna. Csodás volt.
- Remek, Nerina álljatok meg itt! – kérte Geri, miután levágtáztunk pár kört. – Diavolo nem erőltette meg túlságosan a lábát?
Amint leszálltam, rögtön ellenőriztem a sérült lábát, megnéztem, hogy jár és végül megráztam a fejem. Nem, Diavolo majd kicsattant az energiától és teljesen egészséges volt.
- Akkor jó. Várlak titeket vissza holnap, addig is jó éjt! – búcsúzott edzőnk, és röviden eltűnt a pályáról, mi meg utána.
Mikor már Diavolo a boxában ácsorgott és komótosan rágcsálta vacsoráját én beültem hozzá egy negyed órácskára. Még midig tele voltam az első vágtánk élményével, egyszerűen a fellegekben jártám. Diavolo is jókedvűen csámcsogott, látszólag nagyon elégedett volt mai teljesítményével.
Mire elbúcsúztam tőle, már fél tíz volt és olyan fáradt voltam, hogy egy rövid fürdőzés után rögtön beájultam az ágyba.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
|
Nem tudom, ébredtél-e már úgy, hogy a földön fekszel, és valamilyen csoda folytán a takarót nem húztad le magaddal, de nekem ma sikerült. Igen, életemben először, de azért ez tehetségre vall. A másik, ami nagyon elismerendő, az, hogy én a padlón is képes vagyok zavartalanul aludni (kérdésedre: nem, egyáltalán nem vettem észre, mikor kerültem a padlóval közeli barátságba – jobban mondva a csíkos kis szőnyegemmel).
Az viszont már nekem sem sikerült, hogy ehhez olyan jó arcot is vágjak. Morcos volt és úgy éreztem magam mint egy rongy, aki egy teljes napot töltött a centrifugában. Ehhez társult még az az érzetem, hogy álmos vagyok. Elképesztő! Tegnap sikerült éjfél előtt lefeküdjek, és most kilenc van. Ritkán tudok ennyit aludni…
- Pálinkás jó reggelt Rina! – köszönt nekem Renée, aki a konyhapulton ücsörögve eszegetett valami szendvicset. Rajta kívűl Elissa, Jade és Ever volt még ott, akik szintúgy köszöntek nekem, csak kicsit konzervatívabban.
- Ah, bárcsak jó lenne – mormogtam válaszként, miután ennél kissé hangosabban visszaköszöntem a kis társaságnak.
- A többiek merre vannak? – akarta tudni Elissa.
- Geri épp kinn van valamerre, Angeli dolgozik, Jenna meg Nukrával. Róluk tudok. – válaszolta kézségesen Ever.
- Casey biztos Burnnel van – vetette fel Renée, lábait lóbálva.
Én csak félig-meddig figyeltem a beszélgetésükre, egyenlőre csak a hűtőben található kajákra összpontosítottam. A választásom végül egy epres joghurta esett, amibe jó szokásomhoz híven müzlit öntöttem. Furcsa és ronda volt, de tápláló. Nem érdekel más véleménye.
- Nerina, te mit tervezel mára?
- Öhm… túlélni a napot – motyogtam vissza kiosztva egy felettébb borús pillantást a többiek között, akik erre diszkréten visszahúzódtak és inkább nem próbáltak többet hozzám szólni.
Ha nem akarod, hogy mellettem egy pokol legyen az életed, akkor az elsőszámú szabály, ha rossz napom van, akkor azt hagyd rám. A lányok ezt tökéletesen alkalmazták.
Még délelőtt kinéztem Diavolóhoz, aki egy türelmetlen nyerítéssel nyugtázta érkezésem és toporogni kezdett a boxában.
- Mennél ki? – kérdeztem, és bármennyire is szerettem volna, a borús tónus nem tűnt el a hangomból, így az egész úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Persze, pont, hogy nem annak szántam.
Diavolo furcsán billegette a füleit, nyugtalankodva figyelt. Mivel nem akartam, hogy rá is átragadjon rémes kedvem, megpróbáltam vigyorogni. Hááát… totálisan bepancsoltam vele. Diavolo felháborodott szusszantásaiból ítélve a vigyorom inkább vicsorra sikeredett.
- Bocsi nagyfiú… - sóhajtottam, jobb kezemmel hátrafésülve vörös hajamat. – Rosszul aludtam, ne vedd magadra. Hogy vagy?
Közelebb léptem hozzá, mire Diavolo hatalmas fejét békésen nekitámasztotta a mellkasomnak, mintegy vigasztalásképp. Hülye vagyok, tudom, de ez annyira meghatott, hogy majdnem elbőgtem magam. Fogalmam sincs, mi volt velem, de egész nap ilyen furcsán viselkedtem.
- Köszi Diavolo… - motyogtam, aztán megsimogattam és odanyújtottam neki egy kis csemegét. Ezután sikerült összekaparjam magam és elmentem vizet cserélni, valamint megetettem.
Délelőtt kicsaptam a legelőre a többi lovak közé, én meg addig kezelésbe vettem a boxát és nekiláttam a kitakarításának a bérelt cuccokkal. Ezzel viszonylag hamar meg voltam, hisz a boxa még nem volt olyan koszos, így úgy döntöttem elmegyek egy kis sétára, ezúttal kicsit távolabbra.
Na, abból a marhanagy távolságból annyi lett, hogy a napraforgós rétig sétáltam, és ott levetettem magam egy közeli buckára, amit zöld fű takart és spontán ötlettől vezérelve rajzolni kezdtem. Mindig is szerettem rajzolni, de különösebb tehetségem nem volt hozzá. Nem mondom, hogy rondán rajzolok. Nem, csak olyan… átlagosan. Amolyan szép, szép, de közel sem csodás kategória. Ettől függetlenül ez a hobbim már kislánykorom óta megvan és eddig mindig lenyugtatott.
Most sem csalódtam benne: azalatt az egy óra alatt, amit kinn töltöttem a napraforgók rajzolásával kezdett visszatérni az optimizmusom és a kedvem. Viszonylag vidáman indultam hát vissza, hogy bevigyem Diavolót a legelőről. Ám előbb betértem a szállóba enni valamit.
A réten összetalálkoztam Jennával, akivel beszélgettünk egy jót és ő még meg is próbálta simogatni Diavolót: csodák-csodájára sikerrel. Na jó, annyira azért Diavolo sem egy ördög (höhö, pedig innen kapta a nevét), hogy mindenkinek tövestül leharapja a kezét, de ezt még önmagához képes is szépen tűrte. Ha belegondolok, hogy ezelőtt egy héttel, a szakadékban hogy reagált a közeledésemre!
Szóval, miután búcsút vettünk Jennától visszavittem Diavolót az istállókhoz, ahol befásliztam a lábát és elvittem a pályákra. Aznapra futószáras edzésre gondoltam, de Diavolónak más tervei lehettek, ugyanis elég makacsul ellenszegült nekem. Végül persze belátta, hogy nem olyan nehéz velem együttműködni, de én addigra úgy lefáradtam, hogy csak egy rövid, negyedórás edzésre ha volt erőm. Persze a lábának a terhelésére különösen figyeltem, így ügetésnél tovább nem engedtem (azt is elég rövid ideig csináltattam vele). Diavolo azonban annyira akart vágtázni, hogy a végére „csak azért is!” alapon begyorsított és szabadvágtába ugrott. Én meg próbáltam megállítani. Ez olyan két kör után sikerült is, amikor is paripám kénytelen volt belátni, hogy mára már többet nem bír. Persze azért mondhatom, milyen büszkén és elégedetten vonult vissza a boxába, miután úgy-ahogy lecsutakoltam.
Az élménydús napomat persze csakúgy egy rossz dologgal kellett zárnom, ahogy azzal is kellett megnyitnom. Mikor este nyolc felé úgy döntöttem, hogy benézek még Diavolóhoz, hogy elköszönjek az istállóban már voltak rajtam kívül. Számomra két teljesen ismeretlen lány ácsorgott Diavolo boxánál (oké, ez túlzás: azért már láttam őket a szálláson, de különben sosem beszélgettem velük valami hű de sokat). Izgatottan nevetgéltek és össze-összesúgtak. Először fel sem fogtam, hogy mit kereshetnek az én ménem boxánál, de mikor az egyik lány – egy szintén vörös hajú, csak neki a tincsei inkább rozsdavörös színűek voltak – merészen benyúlt a boxba rájöttem, mi a szándékuk. Kár, hogy túl későn…
- Ne! – kiáltottam rájuk már messziről, ahogy feléjük rohantam. Az egyik, a barnahajú, fiatalabbnak tűnő lány, megszeppenve fordult felém, de a másik úgy tett, mintha meg sem hallott volna. Artikulálatlanul üvöltöttem egyet. A fenébe… - Mégis mi a fenét műveltek? El onnan!
Ahogy ezek a szavak kibuktak a számon, csattanást hallottam, aztán egy ijedt kiáltást, és a következő pillanatban a vörös már a szemben lévő box faláig hátrált, rémülten meredve Diavolóra. A barátnője ide-oda kapkodta köztünk a fejét, néha pedig a lóra pillantott. Szemmel láthatóan megzavarodott a helyzettől, amibe csöppentek.
- Idióták! Mégis mit képzeltetek, mit csináltok? – Őrjöngve siettem lovam boxához. Diavolo fogait villogtatva, füleit hátracsapva meredt rám. Úgy látszik, bár Jennával meg tudott barátkozni, egyszerre két ember közeledése már sok volt. – Nyugi Diavolo! Nincs gond, minden rendben…
Miután sikerült nagyjából lenyugtatnom lovamat, fújtam egy nagyot, és megpördültem, hogy rá tudjak nézni a lányokra. Azok ketten már újra egymás mellett álltak, és határozottan néztek rám. Én meg irtó dühösen rájuk.
- Na jó. Szóval, mi volt ez? – vágtam csípőre a kezem. A vöröske megúszta: Diavolo szerencsére nem harapta meg, csak figyelmeztetni akarta, hogy maradjon távol.
- Meg szerettem volna simogatni Diavolót. – Hangzott a kézenfekvő válasz a lánytól. Hangjába egy kis megbánás is vegyült, de elhatároztam, hogy ettől még nem veszem szelídebbre a dolgot.
- Hát ez aztán cuki! És mondd csak, miért jöttél a rezervátumba?
- Hogy segítsek az elkóborolt lovak felkeresésében. Miért? – a jégkék szemekben megcsillant valami, amitől muszáj volt idegesen összepréselnem az ajkaimat.
- Azért te félőrült, mert ahogy mondtad, ezek elkóborolt lovak! Akik egy ideig a vadonban éltek! Ők maguk is kiszámíthatatlanokká és vadakká váltak!
- Ez nem igaz, Liberty-t és Indit is megsimogattuk, Xamirával együtt! – kelt barátnője védelmére a barna. – Egyik sem reagált ilyen… agresszívan!
- Igen, ez azért van, mert Diavolo eleve ilyen vad természetű volt! Különben is, sosem tanultatok arról, hogy mielőtt lovat simogatnál, kérdezd meg, hogy szabad-e?
- De igen, de…
- A-a! Nincs de! – vágtam közbe, aztán kissé nyugodtabban próbáltam folytatni. – Jól van. Figyeljetek…
- Any.
- Ayumi.
- Oké, kösz! Szóval Any és Ayumi, kérlek ezentúl ne mászkáljatok Diavolo boxa körül, különben nem garantálom, hogy továbbra is megmarad a kezetek. Ha szeretnétek valamit tőle, akkor azt előbb tőlem kérdezzétek meg!
- Megértettük. – Vágta rá kissé kelletlenül Ayumi, aztán valami köszönésfélét motyogva kitolattak az istállóból, én meg egyedül maradtam.
Egy ideig még nyugtattam Diavolót, aztán elköszöntem és mentem vissza a szállásra. Az este folyamán sikerült mégegyszer összefutnom a két lánnyal, és akkor már higattabban beszélgettünk. Bocsánatot kértem tőlük a kirohanásomért, ők pedig amiatt, hogy „letámadták” Diavolót. Ezután beszélgettem velük egy ideig, és kiderült, hogy egész aranyos és szimpatikus lányok.
Válasz:
+ 25 pont
egészség: + 20%
Jóváírtuk a pontokat!
|
A mai reggelem olyan nagyon átlagos volt, hogy említeni sem érdemes. Ma sikerült magamtól fél nyolckor felkeljek, ami nálam rendkívűli teljesítménynek bélyegezhető. Mikor megláttam, hogy milyen szép idő van kinn – a tegnapihoz képest meg egyszerűen strandidő volt – rögtön kedvet kaptam ahhoz, hogy egy kicsit sétáljak a szabadban. Így miután felöltöztem (a tegnap levadászott méregzöld csőgatya és egy sima fekete rövidujjú) és megreggeliztem Angeli és Jenna társaságában rögtön száguldottam is ki az istállóba. Jó kedvem volt, magamban egy dalt dúdolgattam, mikor hirtelen valaki egyenesen a karjaimba vetette magát.
- Nerina! – visította az a valaki a fülembe én meg totál meglepettem bámultam ki a fejemből. Ever. Itt. Csüngg. A. Nyakamban. Azok után, hogy tegnap nem gyógyíthattam meg Zarándokot? Mi van, tündérek jártak erre?
- Mi az Ever? Mi ez a nagy felfordulás? Mit tettem, hogy ennyire örülsz? – nyögtem ki végül valami értelmeset.
- Nerina! Annyira köszönöm! Diavolónak is meghálálom, hogy meggyógyítottátok nekem Zarándokot!
Óóó, szóval valaki meggógyította Zarándokot?
- Nem én voltam – jelentettem ki neki miután sikerült eltoljam magamtól és kinevettem magam. Még jó hogy! Ilyen varázslatra aligha lennék képes Diavolóval… - Különös, hogy pont rám gondoltál, miután Geri úgy kiosztott minket…
Geri. Akkor leesett. Ever arcára ugyanazt a csodálkozást láttam kiülni, amit az én arcomon is éreztem, de nem szóltam semmit. Geri… megtette? Létezik, hogy varázsolt? Ever motyogot valamit maga elé, aztán megpördült és belesett Indi boxába. Én enyhe fáziskéséssel követtem. Indi boxába ott aludt a keresett páros, Geri gitárral a kezében és cowboy kalappal a fejében. Valahogy viccesen aranyosak voltak, de megálltam, hogy elmosolyogjam magam, főleg, mikor meghallottam Geri álmos hangját.
- Indinek köszönd! – Tehát tényleg ő volt. El sem hiszem! Azok után, amit tegnap levágott…
Ezután a reggeli incidens után amúgy minden a normális kerékvágásban zajlott. Ever kicsattant a boldogságtól, állandóan Zarándok körül volt és többet mosolygott, mint eddig valaha. Én személy szerint Diavolóval voltam elfoglalva: izgultam a mai műtét miatt. Reggelt pont ezért nem etettem meg, ahogy a doki mondta.
- Gyere Diavolo, megyünk a dokihoz… - mondtam neki miután megitattam és kivezettem a boxából. Lovam kissé gyanakodva követett, amiért cseppet sem hibáztattam.
A doktornál elvitték egy külön boxba, én meg nagy sajnálatomra nem mehettem vele, úgyhogy csak azt tudtam tenni, hogy idegesen járkáltam a váróban. Egy ideig elfoglaltam magam a zenehallgatás és az olvasás furcsa keverékével, de aztán rosszul lettem és visszatértem a maradok szépen a fenekemen és dobolok az ujjaimmal taktikánál. Végül úgy másfél óra múlva megmondták, hogy Diavolo műtéte sikeres volt és hogy felébredt. Én persze rohantam hozzá és ott is maradtam mellette, míg ő kipihente a műtétet és megszokta, hogy mostmár jobban tudja terhelni a hátsó lábát. Az orvos azt mondta, 3 nap múlva kezdhetjük az edzéseket, aminek elmondhatatlanul örültem. Az igazság az, hogy már pokolian vágytam Diavolo hátára, és láttam a szemében, hogy ő is vágyik újra a vágtára, bár nem voltam benne biztos, hogy velem a hátamon, de ennek ellenére nagyon hálás volt egész nap.
Diavolo a nap hátralévő részében viszonylag vidám és rendes volt, alig makacskodott és nem rendezett jelenetet, csak akkor, amikor elfordultam egy kicsit beszélgetni többiekkel és megsimogattam Liberty-t valamint Xamirát. Féltékeny a kincsem, hogy milyen aranyos! Azért biztosítottam, hogy nekem ő az egyetlen és az első, nem kell aggódnia. Délben rendesen adtam neki enni, amit elég mohón be is falt, aztán kimentük a mezőre sétálgatni és az jutott eszembe, hogy járóiskolázhatnánk, úgyhogy elvittem a pályákhoz. Kipakoltam a rudakat és futószárra kapcsoltam Diavolót. Alig ha dolgoztunk húsz percet és azt is nagyon lazán, nem akartam nagyon terhelni a lábát. A doki említette, hogy azért vigyázzak még vele. Estére kinnhagytam a legelőn – természetesen egy másfél óra leteltével behoztam – és utána gyorsan lecsutakoltam.
Este a lányokkal moziztunk – mármint a rezervátumban. Renée beszerzett valami bugyuta vígjáték-románc filmet, amiről kiderült, hogy nem is olyan rossz. Ahányan csak voltunk mind a tévé előtt ültünk, popcornnal a kezünkben és nevettünk. Még Angeli és Geri is csatlakozott hozzánk, bár Geri inkább az alvás művészetét gyakorolta, míg mi halálra röhögcséltük magunkat. Furcsa, hogy bármennyire is hangoskodtunk, neki meg sem kottyant… végül Renée kitalálta, hogy rajzolhatnánk neki bajszot meg monoklit, de Ever nem találta jó ötletnek, úgyhogy hagytuk. A film végére mindenki teljesen lefáradt, úgyhogy az aznapi elalvással nem volt gond.
Értékelés: (Észrevetted, hogy tegnap lemaradt? Csúnya, rossz Nerina!)
- Geri reggeli varázslata 5/5 (Zarándok tényleg szuperjól néz ki)
- Diavolo műtétje 4/5 (bár jól sikerült, halálra izgultam magam…)
- Edzés Diavolóval 5/5 (nagyon ügyes és felettébb rendes volt, csak párszol makacskodott és akkor is csak viccből)
- Esti mozizás a lányokkal 5/5
- Renée briliáns ötlete (csodás lett volna… fogadni mernék, hogy reggelig észre sem vette volna!)
Válasz:
+ 23 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
Másnap ara ébredtem, hogy heves eső veri az ablakomat. Szemeimből az álmosságot törölgetve rálestem az órára, amit nagyon okosan az éjjeliszekrényemen helyeztem el. A vörösen villogó számok azt hírdették, hogy még csak hét lesz pár perc múlva. Remek.
Fáradtan visszahanyatlottam a párnáim közé. Rémes éjszakám volt. A heves tavaszi vihar már éjfél körül tombolt, ráadásul olyan hangosan, hogy én - aki amúgy sem az éber alvásról vagyok híres – legalább háromszor felébredtem az éjjel, plusszba majdnem szívinfarktust is kaptam, annyira dörgött az ég. Ja igen, az ablakon túl meg néha-néha olyan világosság fogadott, mint nappal. Mindig is lenyűgözőnek tekintettem a vihart, a felettébb dekoratív villámokkal, de ilyenkor a pokolba kívántam minden egyes esőcseppjét. Azt hiszem, érhető módon.
Úgy döntöttem még maradok az ágy biztonságos melegében, így előkotortam az iPodom, bedugtam a fülembe és elindítottam rajta a „Rainy Days“ cimkével ellátott lejátszási listámat. Ahogy a neve is mutatja, ez szigorúan csak lassú, nyugtató számokkal van teli. Ha érdekel, elárulom, hogy a iPodom tele van ilyen hülye lejátszási listákkal (mániám a zenék rendezgetése): van „Broken Heart“, ez a szomorú, itt-a-világ-vége hangulatú számok tárháza, van „Happy Day“, ide gyűjtöm a vidám számokat, van „Party in the House“, ezek rendszerint tecnosabb, pörgősebb számok, egy kis house-zal megspékelve és végül a két kedvencem: „Everybody goes in the Hell“ és a „Don’t Care!“. Mindkettő szigorúan rock számokat tartalmaz, az utóbbi az ilyen kitombolós, pörgős, „nem törődöm veletek seggfejek“ hangulatú számokra specializálódott az előbbi pedig a rock sötétebb oldalára, az olyan számokra, amelyeket akkor hallgatok, ha nagyon dühös vagy elkeseredett vagyok.
Vissza a témához, nagyban hallgattam a zenét, mikor hirtelen kicsapódott az ajtó és Renée rontott be rajta, teljes valójában. Úgy megijedtem, hogy kipattantam az ágyból és reflexból rákiáltottam:
- Mi a...?
- Neked is jó reggelt Rina! – vigyorodott el ártatlanul a szőke és odalépett az ablakomhoz. Miközben én megpróbáltam lenyugodni.
- Jesszus, mi a fenét keresel itt?
- Hé, csak gondoltam, benézek hozzád! Tudhattam volna, hogy még alszol... – fordult felém vidáman, hátát az ablakpárkánynak döntve. – Mit hallgatsz?
- Nem aludtam. Egyépként meg Christina Perritől az Arms-ot – vágtam rá autómatikusan. – Óóó, de ne terelj! Halljam, mit csinálsz itt?
- Csak gondoltam megmondom, hogy a rezervátum előtt ott ázik a kocsid. – Renée olyan arcot vágott, mintha valami nagyon jó viccet mesélt volna. Értetlenkedve fintorogtam. – Hogy mi? Nekem nincs kocsim.
- De, már van. Azt hiszem apád küldette. Hát nem szuper? Te aztán mázlis vagy!
Szemforgatva sóhajtottam egyet. Ez apura vall: miután rájön, hogy megbízhat bennem, mindig ki akar valahogy engesztelni, amiért nem bízott bennem. Így most megajándékozott egy autóval. Persze, örültem neki, de kicsit túlzásnak éreztem azt, hogy vett nekem egy autót.
- Gyere, nézzük már meg!
Renée megunta az álldogálást: megragadva csuklómat, magaután vonszolt le az étkezdébe, ahol futólag köszöntöttünk mindenkit, aki ott volt és egyenesen Angeli irodája felé mentünk. Mint később kiderült, azért, mert Angeli kapta meg apu sofőrjétől a kulcsokat.
- Szép darab – vigyorgott rám Angeli, miközben nyitott markomba pottyantotta a kulcsot. Lexus...
Ezután Renée kegyesen megengedte, hogy normálisan felöltözzek és magamra rántsak valami vízálló cuccot, ugyanis kint ömlött a fránya eső, majd mindketten kinyomultunk a rezervátum előtti parkolóba.
A pár autó közül, amik eddig is ott parkoltak a rezervátum parkolójában, eléggé kitűnt a sötétkék, talán fekete árnyalatú Lexus. Gs Hybrid, ahogy megállapítottam. Sötétített ablakokkal meg minden.
- Hú, ez tényleg... szép! – nyögtem ki, Renée meg egyetértően bólintott.
- Nézd meg belülről is!
És megnéztem. Belülről is ugyanolyan volt, mint kívűlről: elegáns és gyönyörű, mégis valahogy szolid. Persze ez a modell nem a legújabb volt, de így is látszott rajta hogy egy nagyon értékes és feletébb jó darabról van szó. A műszerfalra egy cetli volt kitűzve.
Remélem, ezzel majd el tudsz látogatni a közeli városokba! Ezen ne múljon.
A te apád, aki rosszul érzi magát, amiatt, hogy nem bízott benned eléggé
Bingo. Hogy nekem milyen jó tippjeim vannak!
- Mostmár van ki fuvarozza a rezervátumot! – vigyorgott rám Renée az anyós ülésről. Én meg mosolyogva bólintottam. – Bármikor, ha kérnek.
A kocsilesről visszatértve végül megreggeliztem. Közben a többiek csipkelődéseit hallgattam és velük együtt nevetgéltem. Miközben épp a kávémat szürcsölgettem Geri is letévedt valahonnan, kócos hajjal és álmos tekintettel. Mikor megpillantott bennünket lazán odaköszönt nekünk, aztán bemászott a hűtőbe, nyilván valami ehető után kutatva.
- Lányok, ha gondoljátok, akkor ma bemehetünk valamelyik közeli városba. Vásárolgatni, meg minden. – Ajánlottam fel, mert miért ne? Esik az eső, a lovakkal úgysem tudunk olyan sok mindent csinálni.
- Ez szuper ötlet! Én már régóta szerettem volna venni magamnak egy-két dolgot! – lelkesedett rögtön Renée, Elissa és Casey meg bólogattak.
Végül négy lány egyezett bele a kis kiruccanásba. Renée, Elissa, Casey és Jenna. Azt beszéltük meg, hogy délután háromra ott leszünk a rezervátum épülete előtt. Addigra mindenki el tudja végezni a lovak körüli teendőket. Casey és Jenna elmentek megkérdezni Angelitől, hogy leléphetünk egy pár órára és végül Angeli beleegyezett. Persze kikötötte, hogy este hétre mindenképp legyünk a szálláson és pluszba a kezünkbe nyomott egy listát a rezervátumnak beszerzendő dolgokról. Pénzt is kaptunk, amiből megvehettük ezeket.
Így tehát délután háromig Diavolóval voltam, akit rendesen lehangolt a randa idő. Ma makacs volt és elutasító: miközben megetettem és friss vizet hoztam neki kétszer is a kezem után kapott, de mindkétszer csak figyelmeztető szándékból. Az etetés után ott maradtam vele beszélgetni. Elég egyoldalú gesztus volt, tekintve, hogy Diavolo prüszkölve, fejét dobálva mutatta, mennyire nem érdekli a dolog, de miután én is úgy döntöttem, hogy akkor hát engem sem érdekel ő, lenyugodott.
- Haha, szereted, ha valaki figyel rád, mi? – nevettem el magam viselkedése láttán. Diavolo durcás tekintettel figyelte ahogy odalépek hozzá és megsimogatom a fejét. – Tisztára mint egy kisgyerek!
Erre sértődötten beleprüszkölt a tenyerembe és engesztelésképp kikövetelt tőlem egy almát némi kockacukorral együtt. Ezután sokkal kedvesebben és ragaszkodóbban viselkedett velem.
Úgy fél kettőre elállt az eső, én meg kapva az alkalmon kivezettem Diavolót egy kis sétára a pályák körül. Diavolót nagyon felvillanyozta a dolog, ébren lépkedett mellettem. Látszott rajta, hogy a hátsó lába rohamosan gyógyul, hál‘ istennek. A séta után kicsit kicsaptam a legelőre, bár tudtam jól, hogy a rét tiszta sár, és biztos, hogy az én ördögöcském is térdig sáros lesz, mire visszahozom onnan, de Diavolo annyira nem akart bemenni még az istállóba, hogy muszáj volt engedjek neki.
Háromra Diavolo már a boxában álldogált – tisztára csutakolva – én pedig a kocsiban ücsörögtem, Casey és Jenna társaságában. Renée pár perc késéssel futott be.
- Örülök, hogy itt vagy – gúnyolódtam, mire ő vállat vont és vigyorogva bevágódott a hátső ülés egyikére. Mellettem Casey üldögélt.
Az út alig húsz percbe telt, így viszonylag sok időnk maradt nézelődni és vásárolni. Én beszereztem magamnak egy-két könyvet, valamint egy új pólót és egy bőrdzsekit amihez vettem egy koptatott, méregzöld csőfarmert, ami lenyűgözően ment a szemem színéhez. Közben aput is felhívtam, hogy jókislány módjára köszönetet mondtam neki. Ezután a lányokkal összefutva leültünk vacsorázni. Márha a McDonald’s-os kaját normális vacsorának lehet nevezni... A lényeg, hogy jól szórakoztunk és még időben is voltunk. Fél hét előtt pár perccel elindultunk vissza a rezervátumba, megrakodva a saját- és Angeli számára vett cuccokkal.
Estére egész szép kis idő kerekedett. Bár már ment le a nap, azért az ég kitisztult, így kimentem Diavolóhoz egy kicsit. Kivittem sétálni és rászántam magam, hogy jelentkezzünk az edzésre Gerinél. Este kilenckor benéztem a könyvtárba, folytatva kutatómunkámat. Azonban rövid időn belül feladtam a dolgot: akkor szántam rá magam hogy felvonszolom magam a szobámba, mikor arra ébredtem, hogy fejjel előre bukva elaludtam a könyvön. Ennek ellenére csak tizenegykor sikerült elaludjak, valami miatt nem jött álom a szememre mire az ágyamhoz jutottam.
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
Jóváírtuk a pontokat!
|
Másnap megengettem magamnak, hogy később kelljek.
Mire tíz körül lesétáltam a konyhába, már persze, hogy nem találtam ott senkit sem. Na, nem mintha bántott volna a dolog, csak az üres asztal látványa bűntudatot ébresztett bennem. A fejemben egy vékonyka hang vigyorogva, szinte kárörvendően megjegyezte, hogy a többiek biztos a lovaikkal vannak elfoglalva, ahogy az egy jó lovasnak illik.
- Pofa be, én igen is jó lovas vagyok. – morogtam vissza magamnak, és hálát adtam, hogy tényleg nem lát senki.
Miután öntöttem magamnak tejet és kukoricapelyhet egy tálkába a gondolataim visszatértek a találkozó utáni történésekre. Én és Renée kihallgattuk Angeli és Geri beszélgetését. Bár ne tettük volna! Azok, amikről beszéltek...
- Ne, most állj le kislány! – förmedtem magamra (megint csak félhangosan...). Nem akartam most erre gondolni. A mai nap túl szép ehhez. Ma lehet, hogy leveszik Diavolo gipszét – hamarabb, mint reméltem – és hamarosan kezdhetjük az edzést, amit alig vártam. Majd gondolkodom a hallottakon este. Vagy még jobb, ha elfelejtem.
De tudtam jól, hogy ezt sosem fogom elfelejteni.
A reggelim után rögtön Diavolo felé vettem az irányt. Ma sok mindent terveztem, többek között egy csutakolást és egy boxtakarítást is, úgyhogy rendesen el voltam havazva dolgokkal.
- Szia Diavolo!
Diavolo a boxában álldogált, félig lehunyt szemekkel nézett rám, tekintete lusta és békés volt. Tehát neki is lustálkodós, sokáig alvós napja volt. Ennek kifejezetten örültem (a lelkiismeretem is könnyebb lett), hisz ezek szerint drága lovam is sokáig aludt.
- Hogy vagy? Gyógyul a lábad? – kérdeztem, miközben odanyújtottam neki egy almát, amit ő rögtön el is kobzott tőlem.
Beslisszoltam a boxába és megetettem, plussz hoztam neki friss vizet. Diavolo végig érdeklődve figyelt, aminek örültem. Ezek szerint a mén kezd elfogadni gazdája ként és kezd érdeklődni irántam. Az etetés után kivezettem a boxából, egészen az istálló elé. Ott kikötöttem egy cölöphöz,
- Egy röpke pillanat és mindjárt itt vagyok – ígértem neki, aztán el is tűntem, hogy kihozzam a csutakoláshoz szükséges dolgokat.
Mivel dobozom még nem volt, jobb híján az ölembe kaptam a keféket a szivaccsal egyetemben és úgy vittem ki őket Diavolóhoz, aki közben türelmetlenűl dobálta a fejét. Hoztam egy vödör vizet is, és utána nekikezdtem a mén csutakolásához. Nem volt valami koszos, hála a korházi fürdetésnek, de azért az istállóból ragadtak hozzá szalmaszálak és a legelőről visszajövet kissé összesározta magát, így azért volt mit takarítanom róla.
A csutakolás maga viccesen zajlott. Diavolo egy ideig igen jól tűrte a dolgot, készségesen álldogált, de egy idő után beleunt a dologba és fészkelődni kezdett. Nyilván nagyon viccesnek találta mikor kezemben a kefével kergetem, – már amennyire egy félig sánta lovat lehet kergetni – mert előszeretettel lépkedett el tőlem, amennyire csak a vezetőszár engedte, amivel kikötöttem a cölöphöz, Aztán azzal kezdett szórakozni, hogy belenyomta a fejét a vödörbe és mikor kihúzta jól megrázta magát, egy liternyi vizet fröcskölve a világ minden égtája felé, természetesen rám is. A csutakolás végül egy ázott és lefáradt Nerinával és egy tiszta és igen elégedett Diavolóval ért véget.
- Remek haver, ma te nyertél! – morogtam neki durcásan, mert kissé felidegesített, hogy tiszta víz lettem. – De ne feledd kivel kezdtél ki! Nerina Blake nem adja fel egykönnyen!
„Fenyegetésemre“ a mén csak prüszkölt egyet, mintha kinevetne és miközben kivezettem a legelőre, hogy csatlakozzon Xamirához és Zarándokhoz, akik nyugodtan legelésztek, játékosan megbökdösött, aztán büszkén feltartott fejjel elsétált mellettem. Még visszanézett rám, szemei pajkosan, szinte kihívóan csillogtak. Én egy ideig szúrósan pislogtam rá, de aztán elnevettem magam. Hiába, erre a lóra nem tudok teljes szívből haragudni!
Míg Diavolo a réten legelészett, valamint ismerkedett a többi lóval, én bementem és a talicska + vasvilla kombóval célszerűen kitakarítottam a boxát, bár még nem volt olyan koszos. Jobb szerettem naponta kicsi munkát végezni, mint ritkán egy hatalmasat. Mikor ezzel végeztem ledőltem a egyik szalmabálára és kifújtam magam. Közben hol az eget, hol a lovakat figyeltem, és megfordult a fejemben, hogy este felé kijövök és leülök egy fa alá rajzolgatni. Igazán jól esne.
A zsebemben rezegni kezdett a telefonom és pár pillanat múlva fel is csendült egy ismerős dallam.
Now sing it with me:
For my security, to every enemy,
we're on your property standing in a V-formation
let's do it properly, plastic surgery, we're not an apology
get us more, give us your detonation.
Na na na, a My Chemical Romance-től. Aha, ez csak apa lehet.
- Helló apa! – vettem fel a telefont, ajkamra meleg mosoly költözött.
- Szia kincsem! – a vonal túlsó felén apa hangját majdnem elnyomta a dudálások tömkelege. Ezek szerint megint utazik és valami dugóban ül éppen. – Hogy vagy?
- Csodásan apu. Veled mi van?
- Áh, semmi különös. Ide-oda rohangálok, mint pók a falon. – Apa itt egy pillanatnyi szünetet tartott, mintha valamit épp átgondolna. - De inkább mesélj te! Úgy hiszem, mostanában veled történek az érdekes dolgok! Milyen ott?
- Szeretek itt lenni – vallottam be, és szinte láttam magam előtt, ahogy apa egyetértőn bólint és vigyorog. Megint neki lett igaza. – Errefelé mindig történik valami.
A következő húsz percet azzal töltöttem, hogy mindent részletesen elmeséltem apának, aki többnyire csak hallgatott meg hümmögött. De azért tudtam, hogy figyel rám, mert mikor szüneteket tartottam mindig kérdezett valamit. A szakadékos sztorimnál érthetően megijedt és beletelt pár percbe, míg teljesen megnyugtattam hogy nem haldoklom és semmi gond sincs.
- … és tegnapelőtt Angeli bemutatta nekünk az új edzőnket, Gerit. Ezentúl vele fogunk tanulni. – fejeztem be a kimerítő beszámolómat. Azt, hogy kihallgattuk Geriék beszélgetését természetesen jól elhallgattam.
- Hát ez mind nagyon izgalmas és érdekes! Tudtam, hogy jól fogod magad érezni. – Jelentette ki nagyon magabiztos hangon apa, mire elnevettem magma. – De tényleg! Figyelj Nerina, nem tudom, te mennyire vetted észre, de sokkal nyitottabb és mosolygósabb vagy, mióta odaküldtelek segíteni. Az a hely segít neked.
- Nahát, és ezt te honnan tudod? Nem is látsz – vigyorogtam magamban, de különben nagyon jól tudtam, hogy igaza van.
- Hallani a hangodon – kaptam meg a választ. – Akkor rendben van kincsem! Örülök, hogy egyben vagy és ilyen jó kedved van. Most le kell tennem, de ígérem, valamikor még hívlak!
- Jaj, apa, tudod, hogy ez nem szükséges…
- Hah, ilyen egyszerűen nem szabadulsz meg az öregedtől! Még jelentkezem! Szia Rina! – azzal tényleg letette.
Én még mindig somolyogva zsebre vágtam a mobilom és elindultam a legelőre, hogy visszahozzam Diavolót. Nem szívesen hagytam kinn sokáig, tudva, hogy bármiféle mérgező növényt lenyelhet, már amennyire falánk. Ráadásul a gipsz még mindig a lábán volt, így aggódtam is érte.
- Diavolo! – hívtam magamhoz, egy kockacukor segítségével. Diavolo hangom hallattán rögtön felkapta a fejét. Hegyezni kezdte a füleit és még egy kis unszolás árán rögtön oda is ballagott hozzám. Ezután még sétáltam vele egyet a lovarda birtoka körül, ahogy azt a doki tanácsolta.
Miután a mént ismét a boxában tudtam úgy döntöttem megyek és pihenek egyet. Terveim szerint a könyvtárba akartam menni, hogy olvassgassak egy kicsit az indiánok mágikus világáról. Igazából valami szellemek után akartam keresni, a kihallgatott beszélgetés nyomán. Talán ráakadok valami infóra. Furcsa, de mielőtt kiléptem volna az istállóból akarva-akaratlanul Indire pillantottam, aki úgy nézett vissza rám, mintha azt mondaná: Tudom, hogy hallottad.
- Áh, feladom! – dőltem hátra a székemen és ásítottam egy hatalmasat.
- Ugyan már Nerina, még csomó könyv hátra van! – jött Renéetől az unszolás, mire megráztam a fejem.
- Nem olvasok többet. Nem, érted? Nem megy…
A könyvtárban ültünk, olyan este hat felé járt. Renéevel itt futottam össze és mint kiderült, mindketten a szellemek után nyomoztunk, így együtt folytattuk a keresgélést. Sikertelenűl. Persze lehet, hogy csak azért, mert rossz könyveket válogattunk össze. Vagy, mert rossz nyomon jártunk.
- Nem adhatjuk fel! Itt valami bűzlik és tudom, hogy te is érzed! – hajolt felém az asztalon keresztül Renée, jelentősen lehalkítva a hangját. – Geri és Angeli is furcsán viselkednek…
- Igen, de…
- Nincs de! – vágott közbe, de aztán ő is sóhajtott egyet. Kezével beletúrt hosszú, szőke hajába és visszadőlt a székében. – Azonban már én is tiszta fáradt vagyok. Majd holnap folytatjuk a kutatást… jó?
- Hát persze, csak menjük már vacsorázni, egyszerűen éhen halok! – morogtam válaszul és fel is álltam, nyomósítva a szavaimat. – Én mentem!
- Helló.
- Nem jössz? – mielőtt kiléptem volna a könyvtárból még visszapillantottam rá: Renée lehunyt szemekkel nemet intett. – Hát jó.
Vacsora közben Jennával és Caseyyel beszélgettem. Egy pillanatra Angeli is betévedt hozzánk és kérdezősködött a lovaink felől. A többiek mind lelkesen válaszolgattak, de én csak rövid válaszokat mertem adni, magam sem tudom miért. Hülyének éreztem magam, amiért gyanakodva tekintettem Angelire, de nem tudtam lekűzdeni ezt az érzésem. Emiatt igyekeztem minnél előbb végezni a vacsorámmal. Evés után felálltam és elsprinteltem Diavolóhoz, akit elvittem a dokihoz, hogy levegyék a gipszet. Diavolo meglepően jól tűrte, hogy egy férfi ott matat a sérült lábával. Csak néha táncolt el Mr. Butler elől.
Este még sétáltam egyet, hátul a pályáknál. Az ég hihetetlenűl tiszta volt, olyan sok csillag ragyogott az égen, hogy egy idő után káprázott tőlük a szemem. Miután kellőképp kigyönyörködtem magam visszasiettem a szállásra és egy gyors tusolás után rögtön bevettem magam az ágyba. Terveztem, hogy olvasgatok egy kicsit – egy izgalmas regényt hoztam magammal, de miután Diavolo állandóan izgalmasabb témának számított, mint egy krimi, nem sokat haladtam vele – de túl fáradt voltam hozzá. Amint letettem a párnára a fejem, rögtön elaludtam.
Értékelés (hát igen.. ezt is kitaláltam)
- Hosszú, pihentető alvás 5/5
- Diavolo csutakolása 4/5 (a vizes húzása azért nem volt annyira vicces)
- Beszélgetés apuval 5/5
- Kutatómunka Renéevel 2/5 (totál haszontalan volt, ha nem nézzük, hogy azért megtudtam egy-két érdekes dolgot az itteni élet rejtelmeiről)
- Diavolóról levették a gipszet 5/5 (a napom fénypontja!)
- Nyugtalanító gondolatok Gerivel és Angelivel kapcsolatban 1/5 (én meg akarok bennük bízni, de amit Geri mondott Angelinek.. az furcsa volt)
Válasz:
Gratulálunk max pontot kaptál! + 30 pont
táplálék: + 30%
egészség: + 20%
aktivitás: + 20%
Jóváírtuk a pontokat!
|
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés